2014. július 30., szerda

10.fejezet - Figyelmetlenség

Jó estét mindenkinek! Meghoztam a 10.részt is. Örülök, hogy megint csak nőtt a rendszeres olvasók száma, bízom benne, hogy ez már csak így lesz. Ne felejtsetek el komizni és pipálgatni.:)

Luke*

Ahogy reggel enni készültem, csalódva vettem tudomásul, hogy a hűtő igencsak szegényes. Legalább is, ami engem illet, annak láttam. Miután felöltöztem, közöltem Ashtonnal, hogy elmegyek reggelizni és bevásárolni.
-Szia. - üdvözölt egy halvány mosollyal Nicole - Mit hozhatok?
-Egy kávét és valami péksütit. - mondtam határozatlanul
-Rendben. - nevetett fel halkan bizonytalanságomon
Sarkon fordult, majd intézte is a rendelésem. Pillanatokon belül kortyolhattam a koffeines italt, a reggelire azonban még várnom kellett egy kicsit. Amikor az is megérkezett, Nicole szerint úgy estem neki, mintha még sosem ettem volna. Épp visszaindult volna dolgozni, amikor egy nő rohant be, majd megállt mellette egy pillanatra.
-Köszi, hogy beugrottál. Jövök neked egyel. - ölelte át sietve Nicolet
Ezután Nicole felém fordult, én pedig kissé értetlenül néztem fel rá.
-Sietsz valahova? - gondolkozott el
Csak nemlegesen fejet ráztam, ugyanis tele szájjal nem lett volna szép megszólalnom.
-Akkor megvársz? Gyorsan átöltözöm. Feltéve, ha nem zavarok.
-Nem kell rohanni, ráérünk. - válaszoltam, miután lenyeltem a számban lévő falatot
Csak hátat fordított, majd sietve eltűnt egy ajtó mögött. Míg én nyugodtan befejeztem a reggelimet, ő átöltözött. Ezután a környéken lézengtünk. Ashton és Lauren úgy tudják Nicole új a városban, mégis én szorultam egy kis idegenvezetésre. Nem tudtam sokat Londonról.
-Mi van a szüleiddel? - fordultam felé útközben - Ne haragudj. Nem akartam ilyen hirtelen ne..
-Semmi baj. - szakított félbe - Nem tudom, de hogy őszinte legyek, soha többé nem akarom látni az apámat.
-És anyukádat?
Egy pillanatra megállt. Lehajtotta fejét, majd néhány másodperc elteltével mély levegőt vett és tovább sétált.
-Ne is mondj semmit. Hülye vagyok, hogy ilyenekről kérdezgetlek.
-Érdekel, hogy mi van anyával, de nem akarok oda visszamenni. Megvolt rá a lehetősége, hogy eljöjjön onnan, mégsem élt vele, nem tudok mit tenni. - válaszolt mégis, keserű hangon
-Sajnálom.
-Ez nem a te hibád.
-Tudom, de szörnyű lehet. Ha mégis úgy döntenél, hogy meglátogatod, szívesen elkísérlek.
-Észben tartom. - erőltetett egy mosolyt az arcára - Köszönöm.

Nicole*

Csak egy egyszerű napnak indult, amikor Cheryl felhívott és megkért, hogy ugorjak be helyette reggel, mert az anyja dolgozik és ő íratja be az öccsét az iskolába. Minden jól alakult, míg Luke be nem tévedt. Nem gondoltam sem a szüleimre, se Vonniera. Aztán jött ő és eszembe juttatta, milyen fanyar életem volt. Tényleg kedves srác és örökké hálás leszek neki azért, amit tett, de örültem volna, ha nem kérdezősködik. Azonban, ha már felhozta a témát, nem fogok tudni szabadulni a gondolattól, mindegy, ha válaszolok neki. Így legalább békén hagy egy időre. Vagyis remélem.
-Bevásárolni indultam egyébként.
A hirtelen felszólalásának következtében kissé megremegtek lábaim, szokásomhoz híven ismét belemerültem a gondolataimba.
-Rendben, elkísérlek, ha nem bánod. - néztem fel rá
-Nem, dehogy.
Így ahelyett, hogy haza mentem volna, Lukekal mászkáltam a sorok között. Volt néhány dolog, amire szükségem volt, miután pedig a kosárba pakoltam őket, újra kikapcsoltam. Állandóan azon töprengtem, meglátogassam-e anyát. Ha pedig megteszem, mikor menjek. Vajon szóba állna velem azok után, hogy elmegyógyintézetbe küldtem? Tudom, hogy helyesen tettem, hisz nem nézhettem végig, ahogy tönkremegy. Mégis úgy érzem, hogy meggyűlölt.
-Hahó?! - szólítgatott Luke
-Hm? - fordultam felé
-Hoznál tejet? Addig én elszaladok zsebkendőért. - ismételte meg önmagát
-Persze. - válaszoltam késve
Teljesen elkalandoztam, jó lenne legalább addig odafigyelnem, míg haza érünk.

Lauren*

Az esti műszakom végeztével a hajnali órákban beestem az ajtón. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, majd be a meleg ágyba, a horkoló Ashton mellé. Már hozzászoktam, úgyhogy nem okozott gondot, hogy azonnal álomba merüljek mellette.
Nem tartott sokáig a pihenésem, már hét óra körül a konyhában mászkáltam.
-Jó reggelt. - túrt a kócos hajába Nicole
-Neked is. - ültem le - Ilyen korán?
-Megyek dolgozni. - ásított nagyot - Az egyik munkatársam viszi az öccsét beíratni a gimibe, úgyhogy én nyitok helyette.
-Délután csinálsz valamit? - érdeklődtem
-Nem terveztem. - vett elő egy bögrét
-Nem kísérsz el vásárolni? A bátyám eljegyzi a barátnőjét és még nincs ruhám. - kértem meg
-Nekem meg úgy is be kéne szereznem néhány pólót, amit befoghatok takarításhoz és hasonlókhoz. Mindegyiket összekenem valahogy. - hitetlenkedett
-Remek. - mondtam boldogan
Megittam a kávém, majd leheveredtem a kanapén és bekapcsoltam a TV-t. Úgy éreztem, még jó ideig egyedül leszek fent, így nekiláttam a takarításnak. Elmosogattam, majd felsepregettem a halk rádió mellett. Nem merem megkockáztatni, hogy Lukeot, vagy akár Ashtont felébresszem, mert akkor egész nap nyűgösek és haragosak.
Épp a kedvenc dalom szólt, amit halkan el is kezdtem énekelni, miközben a tiszta tányérokat pakoltam a helyükre. Táncnak nem nevezhető mozgással járkáltam a konyhában, amikor megpillantottam Ashtont.
-Jó reggelt. - mondta kérdő arckifejezéssel
-Neked is. - nevettem el magam
-Mész ma valahova? - lépett a hűtőhöz
-Délután vásárolni az eljegyzésre.
-Eljegyzés? - döbbent le
-Nem emlékszel? Itt volt a bátyám alig egy hónapja.
-Az még több, mint két hét múlva lesz.
-Tudom, de nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni, most van egy kis időm. Tartunk egy kis csajos délutánt.
-Lukekal mész?
-Most miért bántod? - nevettem
-Jó is erre felkelni. - húzta a száját Luke
Ashton csak nevetett, náluk ez megszokott volt.
Luke ivott pár kortyot, majd visszavonult a szobájába. Ashtonnal megreggeliztünk, csak azután húzódtunk ismét az ágyba. Ezalatt Nicole elment arra az egy-két órára dolgozni.

Ashton*

Akárhányszor meglátom Nicolet, legszívesebben kérdőre fognám.Valamiért egyszerűen nem tudom elviselni. Már az első pillanattól ellenszenves volt és tudom, hogy valami nincs rendben vele. Viszont már sikerült megtapasztalnom, hogy ezzel nem ért egyet velem se Luke, se Lauren. De be fogom bizonyítani nekik, hogy igazam van. Valahogy muszáj elhitetnem velük, hogy megkedveltem Nicolet, különben semmi esélyem rá, hogy bármit is megtudjak. Idővel majdcsak megbízik bennem és kikotyog valamit.
A konyhában álldogálva unalmamban meglestem a postát. Számlák, levelek otthonról és egy boríték a a sulitól. Ahogy a házba értem, minden levelet az asztalra dobtam, csak az iskolától kapottat tartottam a kezeim közt. Lukenak is címeztek egyet, valószínűleg ugyanaz áll benne. Érdeklődve téptem fel a sajátom, majd olvasni kezdtem. A lényege az volt az egésznek, hogy osztályépítő hétvégét terveznek egy sátorozás fejében. Személy szerint egész jó ötletnek tartottam, de ez persze részben társaság függő. Biztos voltam benne, hogy nem bánnám meg, ha elmennék. Lukeot ismerve kicsit vonakodni fog, de egy kis nyüstöléssel rá tudom majd beszélni.
-Mi az? - csoszogott ki Lauren
-A fősulitól jött. - adtam át neki a papírt
-Elmentek jövőhétvégén? - kérdezte leplezetlen örömmel
-Ennyire ne örülj.
-Nem úgy értettem. Tudod, hogy Lukenak jövőhéten szülinapja. - suttogta
-Tudom, de Luke nincs itthon. - válaszoltam halkan
-Tényleg? - lepődött meg
-Tényleg. - nevettem - Elment reggelizni, meg bevásárolni.
-Szóval már egy ideje gondolkozok rajta, mit kellene vennünk neki, amire szüksége is lehet, de semmi nem jut eszembe. De így, míg ti távol vagytok, Nicole és én szervezhetnénk egy kisebb bulit. - avatott be a tervébe
-Szerinted egy sátorozós hétvége után ő majd egy születésnapi bulira vágyik? - romboltam le az elképzeléseit
-Igaz. - sóhajtott nagyot - Akkor mi legyen?
-Nem tudom, van még rá egy hetünk, ne görcsölj. Csak egy születésnap. - legyintettem
-A tizennyolcadik. - mondta szinte már felháborodva
A kissé erőteljesre sikeredett mondata után bánkódva felállt, majd hozzám sétált. Körbeölelt, majd fejét a mellkasomra hajtotta. A válla fölött emeltem át a kezem, majd a hátán kulcsoltam össze, erősen magamhoz húzva őt, majd a hajába pusziltam.
-Ne haragudj. Csak izgulok az eljegyzés miatt és tényleg szeretném emlékezetessé tenni Lukey szülinapját. - magyarázkodott
Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy izgatott és nem sokat aludt. Miután kiölelkeztük magunkat, a szobába invitáltam, hogy kialudja magából az ingerlékenységet.

Nicole*

Nem tartott sokáig, míg bevásároltunk, nekem mégis egy napnak tűnt.
-Biztos minden rendben? - aggodalmaskodott Luke
-Persze, csak nem tudtam túl sokat aludni az éjjel. - nyugtattam
Nem szólt semmit, míg haza nem értünk. Miközben kipakoltunk a táskákból, az esti TV programot veséztük ki.
-Tehát szereted a Bajos csajokat? - kérdeztem nevetve
-Mi a gond ezzel? - nevetett ő is hitetlenkedve
-Az égvilágon semmi. - emeltem védekező állásba kezeim
-Sziasztok. - támolygott ki Lauren
-Szia. - üdvözöltük szinte egyszerre
-Leveled jött a sulitól.
Lauren mondatára Luke szinte azonnal bezárta a hűtő ajtaját, majd felé fordult. Lauren a pultra mutatott, ahol egy sárga, bontatlan boríték pihent.
A levél feltépése után neki esett a szavaknak, amiket nagy odafigyeléssel olvasott, hang nélkül. Mikor a végére ért, nem lehetett látni rajta, örül-e annak, ami a papíron állt, vagy sem.
-Nincs kedvem a hétvégét ismeretlen emberek társaságában tölteni. - szólalt meg
-Ashton is megy. - győzködte Lauren
-Az Ashton. - legyintett - Ő szívesen részt vesz ilyeneken, mert könnyen ismerkedik.
-Te is könnyen ismerkednél, ha akarnál. - forgatta a szemét Lauren - Néhány spontán dologtól sokkal izgalmasabb lenne az életed.
Luke kérdő tekintetet vetett rá, mire én magamban kicsit felkacagtam.
-Csak mondom. - emelte maga elé kezeit
-Inkább ne mondj semmit. - kérte meg Luke
Lauren elmosolyodott, majd rám emelte tekintetét, miközben Luke bevitte a levelet a szobájába.
-Áll még a délután? - kérdezte csillogó szemekkel
-Persze. - bólintottam - Mehetünk is, ha gondolod.
-Rendben, csak gyorsan összeszedem magam.
Leugrott a székről, majd a szobába rohant. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogy Lauren gyorsnak nevezett átöltözései minimum fél órásak, így letelepedtem a kanapéra. Váltogattam a csatornákat, amikor Luke megjelent. Az ülőgarnitúra szabad felére tartott, amikor megbotlott a szőnyegben. Nem esett el ugyan, mivel sikerült megfognia a karfát, én mégis olyan jóízűen nevettem fel, mint még soha.
-Ne haragudj. - kértem elnézést könnyes szemekkel, még mindig nevetve
-Örülök, hogy jól szórakozol. - mondta kacagva, miközben helyet foglalt
A hasamat fogva töröltem a könnycseppeket az arcomról, majd mély levegőket véve nyugtattam magam.
-Tényleg ne haragudj, nem akartalak így kinevetni. - próbáltam vigasztalni
-Nem baj, megszoktam. Egész régóta űzöm már ezt a sportágat.
-Mit? Az esést? - értetlenkedtem
-Igen. Az egyik leggázabb az volt, amikor ballagtam általános iskolából. - sütötte le a fejét hitetlenkedve - El sem hiszem, hogy elmesélem.
-Folytasd csak nyugodtan. - bátorítottam
-Szóval az osztályfőnököm rám erőltette, hogy mondjak én is verset. Én, aki az ovis ballagásán is majdnem elhányta magát, mikor sorra került.
-Komolyan? - kérdeztem nevetve, mire csak bólintott
-Azzal kezdődött, hogy az az egyetlen egy szál virágot, ami a kezemben volt, leejtettem, miközben helyet foglaltam.
Már ő sem bírta ki nevetés nélkül. Nem volt szép, hogy így kikacagtam, de rég nevettem már ilyen jót.
-Miután pedig ezen túl tettem magam és elindultam, hogy mondjam a verset, sikerült a hangfal hosszabbítójában hasra esnem. - fejezte be - És ez mind rajta van a ballagási videón.
-Egyszer megmutatod majd? - kértem meg
-Nem tehetem. - tiltakozott erőteljesen
-Ne csináld már.
-Mehetünk? - lépett a kanapé mellé Lauren
-Még nem végeztünk. - figyelmeztettem Lukeot
-Dehogynem. - mondta magabiztosan
Felálltam, majd követtem Lauren lépteit a bejárati ajtóig. Cipőt húztunk és nekiindultunk a belvárosnak.

Késő délutánig tartott a fárasztó bevásárlás. Elméletileg csak ruháért indultunk, de Lauren kezeiben már alig fértek el a táskák. Ahogy kinyílt az ajtó és belépett a küszöbön, mindent a földre dobott. Hatalmas megkönnyebbülésének egy sóhajjal is hangot adott, majd ő is a padlóra zuhant. Kifújta magát és megszabadult a cipőjétől. Segítettem neki bepakolni, majd elhatároztam magam.
-Segítsek még valamit? - érdeklődtem Laurentől
-Nem, köszi.
-Rendben, akkor majd jövök. El kell még intéznem pár dolgot.
Ez azonban így nem volt teljesen igaz. Csak egyetlen feladatom volt. Meg kellett látogatnom anyát. Nem bírtam tovább, úgy éreztem muszáj bemennem hozzá.
Izgatottan és kissé félve igyekeztem az előszobába, hogy újra felhúzzam a lábbelimet és elinduljak. Ahogy némileg remegő kezem a kilincsre emeltem, gyors léptekre lettem figyelmes.
-Várj, Nicole! Én is megyek! - ért be Ashton

2014. július 25., péntek

09.fejezet - Állásinterjú

Jó estét minden olvasómnak! El sem hiszitek, mennyire örülök, hogy a legutóbbi rész óta megugrott kicsit a látogatók, a kommentek és a legjobb, hogy még a rendszeres olvasók száma is. Remélem ez már csak emelkedni fog továbbra is. Jó olvasást a kilencedik részhez, ne felejtsetek el kommentelni! :)

Nicole*

-Hagyjon békén. - próbáltam meg szabadulni fogásából
-Akkor este nem ezt mondtad, mikor felvettelek az út szélén. - húzogatta a szemöldökét
-Az akkor volt. Nem csinálom ezt soha többé. Engedjen el. - küzdöttem még mindig
-Mi folyik itt? - lépett oda egy biztonsági őr
-Semmi. - lökte meg a karom dühösen a férfi
Ekkor valami meleget éreztem a lapockámon. Ahogy a megilletődöttségben enyhén oldalra fordultam, aggódásom alább hagyott. Luke tenyerét éreztem magamon, maga mögött Ashtonnal sietett oda..
-Minden rendben? - kérdezte érdeklődve
-Igen. - bólintottam - Köszönöm. - hálálkodtam a biztonsági őrnek
Ugyan nem nem avatkozott bele különösebben, mégis valószínű, hogy a férfi azért ment el, mert ő idejött.
-Haza kellene mennünk. - vetette fel az ötletet Ashton
-Szerintem is jobb lenne. - helyeselte Luke
Szóhoz sem jutottam, mindketten a pult felé vették az irányt.
-Mi történt? - kérdezte aggódva Lauren, miközben italok után kutatott
-Semmi, szerencsére. - sóhajtott Luke - De mi most haza megyünk.
-Rendben. - mondta megértően
-Csörögj, ha végeztél. - nyomott csókot ajkaira Ashton

Már több, mint egy hete élek Lukekal, Ashtonnal és Laurennel. Egyre jobban érzem magam a társaságukban. Már nem jut annyiszor eszembe, honnan is kezdtem.
Épp egy állásinterjúra készülődök, bízom benne, hogy felvesznek. Nem nagy munka, csupán kiszolgálót keresnek egy kávézóba. Volt már jobban fizető állásom is, de valahol el kell kezdenem, nem várhatok tovább.
-Elkísérjelek? - kérdezte Luke, miközben a cipőmet húztam
-Nem szükséges, de ha van kedved, nem tartalak vissza. - vontam vállat
Kezet nyújtott, hogy felsegítsen a földről, majd megvártam, míg ő is lábbelit húz. Néha még mindig alig akarom elhinni, mennyire kedves velem.
Elindultunk gyalog a kávézóba és míg a főnökkel beszéltem, Luke úgy döntött eszik egy szendvicset. Számomra kicsit furcsa volt, hisz alig fél órája ebédeltünk és akkor sem keveset evett.
Nem tartott tovább fél óránál a kérdezz-felelek. A férfi átfutotta az önéletrajzom, közben pedig feltett néhány kérdést.
-Nos, egész jónak tűnik. Azonban van még pár jelentkezőm. - szólalt meg még mindig a papírt bámulva
-Ez érthető. Nem is akarom sürgetni, de tényleg nagyon fontos lenne nekem ez a munka.
-Várok még egy embert ma. Utána átnézegetem az önéletrajzokat és ma este, vagy legkésőbb a holnapi nap folyamán felhívom. - hezitált
-Rendben. - álltam fel - Nagyon köszönöm.
Kezet fogtunk, majd távoztam. Luke kíváncsian egyenesedett fel a székben, majd érdeklődő tekintettel nézte, ahogy leülök elé.
-Hogy ment? - türelmetlenkedett
-Azt hiszem egész jól. - sóhajtottam nagyot
-Mit mondott?
-Hogy még vár valakit ma, aztán átnézegeti az önéletrajzokat és ma este, vagy holnap felhív.
-Reménykedjünk. - dőlt hátra újra a székben - Hová menjünk?
-Rád bízom. Oda megyünk, ahová szeretnél.
-Eszünk egy fagyit? - gondolkozott el
-Felőlem. - egyeztem bele
Kifizette a rendelését, majd egy fagyizó felkutatására indultunk. Az első néhány lépés szótlanul zajlott. Luke, mintha elmerült volna a gondolataiban, én pedig az utcát bámultam.
-Mesélnél magadról? - törte meg a csendet
Kicsit meglepődtem, ahogy rá emeltem tekintetem, az ő arcán is enyhe illetődöttség mutatkozott.
-Ne haragudj, nem akartalak így letámadni. - csúszott hitetlen mosoly ajkaira - Nem is tudom, hogy kérdezzem. Csak szeretnék kicsit többet megtudni rólad. Zárkózottnak tűnsz és talán nem bízol bennem, de örülnék neki, ha néhány dolgot elmondanál magadról.
-Értem. - bólintottam nagyot - Mit szeretnél tudni?
-Bármit, amit hajlandó vagy megosztani velem. - bizonytalankodott
Nem tudtam, megbízhatok-e benne annyira, hogy bármit is eláruljak magamról. Filóztam egy ideig, de végül úgy döntöttem, megérdemli, hogy pár dolgot megtudjon valakiről, akit csak úgy szó nélkül befogadott.
-Születésem óta itt élek. Különösebben nem volt baj a gyerekkorommal. Szerető családban nőttem fel, szinte mindent megkaptam, amit akartam. Nem volt túl sok barátom, de azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy akikben megbíztam, azok tűzbe tették volna értem a kezüket. Aztán kezdtem felnőni, a szüleim egyre többet vitatkoztak. - próbáltam valamit kitalálni - Apám inni kezdett és a többit már tudod.
Lesütötte fejét. Nem szólt semmit, majd csak pillanatokkal később.
-Sajnálom.
-Most mesélj te valamit. - kértem meg
-Én Ausztráliában születtem, harmadik fiúként. Nekem sem lehet panaszom a gyerekkoromra, azt leszámítva, hogy a bátyáimmal állandóan verekedtünk. Leérettségiztem, aztán Ashtonnal a fősuli miatt költöztünk ide.
Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Csak a járdát bámulva sétáltam tovább mellette, míg végül megérkeztünk az áhított fagylaltoshoz. Egy elég idős, de menthetetlenül kedves nő szolgált ki minket házi készítésű édességével. Mindketten megkaptuk a két-két gombócot, a probléma csak az volt, hogy nem azt fogtuk a kezünkben, amit kértünk.
-Ez lenne az egyik legjobb fagyizó a környéken, ha hallaná mit kérünk. - nézegette a tölcsérét Luke
Elmosolyodtam, majd belekezdtünk a krémes finomság eltüntetésébe.

 Épp a raklapról pakoltam le az imént érkezett gyümölcsöket, amikor az órámra pillantottam. Lejárt a munkaidőm. Mivel már elkezdtem, nem hagyom Cherylre, ő sem teszi ezt velem soha.
-Szia. - köszönt be az említett személy
-Szia. - mosolyogtam rá
-Egy perc és átöltözök, aztán mehetsz utadra. - nevetett
-Nem kell sietni, nincs más dolgom. - kiáltottam utána
Ahogy azt ígérte, alig 2 percen belül mellettem állt és segített lepakolni. Miután végeztem vele, még beszéltünk pár szót és már az öltözőben is voltam. Visszacseréltem a felsőm, áthúztam a cipőm és már indulásra készen voltam. A pult mögött álló Fredhez léptem, majd átadtam neki a kulcsot, hisz holnap nem én nyitok.
-Délre itt vagyok, hívj, ha van valami. - közöltem vele
-Rendben. - bólintott - Szia.
Csak intettem neki, majd kiléptem a kávézóból. A saját lakáskulcsomat próbáltam meg előkotorni a táskámból, amikor annak tartalma elém borult, a földre. Egy hatalmas sóhaj kíséretében leguggoltam és a járda szélére húztam a dolgaim, nehogy valaki rátaposson.
-Ne segítsek? - kérdezte egy arra járó
-Nem, köszönöm. - mondtam fel sem pillantva
-Biztos? - erősködött
Kissé türelmetlenül mély levegőt vettem, majd az utolsó dolgot is a helyére raktam.
-Nagyon kedves, de boldogulok. - mondta némi dühvel a hangomban
Csak azután emeltem fel tekintetem, hogy felegyenesedtem és a vállamra emeltem a táskát. Ekkor viszont kitört belőlem a nevetés. Luke állt előttem, felhúzott szemöldökkel és visszafojtott mosollyal.
-Mi járatban?- kérdeztem, miközben haza felé vettük az irányt
-Csak a környéken vásárolgattam, ittam egy kávét. - vont vállat - Most végeztél?
-Igen. - fújtam ki a levegőt - El is fáradtam.
-Holnap dolgozol? - kérdezte Luke érdeklődve
-Igen, délre megyek. - válaszoltam kis gondolkozást követően - Miért?
-Csak gondoltam elnézhetnénk állatkertbe, vagy valahová. - vont vállat
-Benne vagyok, a hétvégém szabad. - egyeztem bele
Kezdtem végre úgy érezni, hogy lassan helyre rázódom. Volt munkám, nem kellett amiatt aggódnom, mikor kap el az eső alvás közben és voltak, akikre számíthatok. Ráadásul vissza tudtam adni a tartozásom Lukenak.
Viszont nem éreztem magam teljesen jól. Bűntudatom volt, hogy Vonnie még mindig az árvaházban van, anya pedig az elmegyógyintézetben. Azt sem tudom mikor voltam bent nála utoljára. Vonniehoz meg be sem engednek, ami nagyon megvisel, hisz egyedül ő tartja bennem a lelket, hiába nincs velem.
Kissé elgondolkoztam, Luke némileg aggodalmas szólítgatása húzott vissza a földre.
Minden rendben? - kérdezte az arcomat fürkészve
-Persze, csak elkalandoztam. - mosolyogtam a meggyőzése érdekében
A hazáig vezető út viszonylag hosszú volt és csendes. A gondolataimba temetkeztem, amit talán nem kellett volna. Minél tovább agyaltam, annál inkább eluralkodott rajtam a bűntudat. Bármivel próbáltam elterelni a figyelmem, mindig arra jutottam, hogy meg kell látogatnom anyát. Ezt persze anélkül, hogy bárki megtudná.

2014. július 19., szombat

08.fejezet - Ital

Hello olvasók! Megérkeztem a nyolcadik fejezettel is. Remélem aktivizáljátok kicsit magatokat és elkezdenek megnőni a kommentek, esetleg feliratkozók száma. Nagyon örülnék neki.:)

Ashton*

-Gondolkodtam. - sóhajtottam nagyot
Míg sétáltam egyet, hogy kicsit átvegyem magamban a dolgokat, rá jöttem valamire. A mondás szerint az ellenségeinket közelebb kell tartanunk magunkhoz, mint a barátainkat. Én pedig úgy döntöttem, hogy ez alapján fogom kideríteni, ki is Nicole valójában. Valamiért nem bízom benne, tudom, hogy titkol valamit és ha nem jövök rá hogy mi z, bele fogok bolondulni.
Ezért is határoztam el, hogy úgy teszek, mintha Luke és Lauren szidása hatással lettek volna rám.
Ahogy elnéztem, tűkön ülve várták, hogy folytassam, így nem is húztam tovább az időt. Azt még ugyan nem tudtam, mit mondjak, hogy hiteles legyek, de ideje volt belekezdenem.
-Sajnálom. - irányítottam figyelmem egyenesen Nicolera - Gyerekesen viselkedtem, nem lett volna szabad így neked esnem.
-Nem gond, teljesen megértem. - válaszolt egy gyenge mosollyal
Úgy tűnt Luke és Lauren is kanyar nélkül bevették, aminek nagyon örültem. Talán kicsit még büszkék is voltak magukra, hogy az ő dorgálásukra jött meg az eszem.
Miután megtörtént ez a kis bocsánatkérés, mindenki ment a dolgára. Lauren készülődni kezdett, én pedig úgy terveztem, lezuhanyzok. Azonban az ajtóhoz érve hátulról átölelt.
-Kicsim?! - bújt hozzám
-Ez már rosszul kezdődik. - forgattam a szemem
-Nem akarsz eljönni velem?
Hitetlenkedve kiszabadultam öleléséből, majd felé fordultam. Arcát kezeim közé fogtam, szájon pusziltam, majd mosolyogva a szemébe néztem.
-Nagyon szeretlek, de nem.
Indultam volna tovább a fürdőszobába, de a hátamra ugrott. Kicsit meginogtam ugyan, de nem akadályozott meg abban, hogy eljussak acélként kitűzött helyiségbe.
-Kééérlek. - suttogott a fülembe
-Beállsz velem a zuhany alá ruhástól, vagy leszállsz?
Nem válaszolt, csak leugrott rólam, majd kérődző tekintettel megállt előttem. Nem bírtam tovább, különben egész este üzenetekkel zaklatott volna, szóval így se-úgy se alszok.
-Ha ráveszed Lukeot, benne vagyok. - egyeztem bele
-Te vagy a legjobb. - ugrott nekem
Csókot nyomott ajkaimra, majd kirohant, hogy beszéljen az imént szóban forgó személlyel. Míg Lauren Lukeot próbálta befűzni, letusoltam. A beleegyezésembe kicsit közre játszott az is, hogy tudtam, Lauren ráveszi Lukeot, aki mindenképp hívni fogja Nicolet is. Így igaz nem túl sok mindent, de talán egy-két dolgot megtudhatok majd róla.

Nicole*

Tényleg hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem kell amiatt aggódnom, vajon Ashton mikor esik nekem ismét.
Számomra még mindig kissé hihetetlen ez az egész. Találkozok egy sráccal, aki minden további nélkül befogad és úgy tesz, mintha évek óta ismernénk egymást. Felemelő érzés, hogy nem szánalommal tekint rám, mert végre kezdem magam érezni valakinek. Viszont soha nem fogom tudni elfelejteni azt, hogy honnan jöttem.
Gondolatmenetem kopogás szakította meg.
-Gyere. - invitáltam be az illetőt
Az ajtó félig kinyílt, majd Luke pillantott be rajta.
-Van terved estére? - érdeklődött
-Az alváson kívül más nem igazán. - vontam vállat
-Lauren megy dolgozni és rászedett minket, hogy elmenjünk vele. Nem hiszem, hogy sokáig maradunk, gondoltam megkérdezem, nincs-e kedved jönni.
-Hol dolgozik? - kíváncsiskodtam
-Egy bárban. - gondolkozott el egy kicsit
-Nincs túl sok kedvem hozzá. - utasítottam vissza - Nem vagyok odáig az ilyen helyekért.
Nem szólt semmit, csak bejött, majd bezárta maga után az ajtót. Közelebb sétált és leült elém az ágyra.
-Én se, a hatalmas tömeg, a zaj és a többi. Egy estét ki lehet bírni, jót fog tenni, ha kicsit kikapcsolódsz és emberek közt leszel. - próbált mégis rábeszélni
Rá emeltem tekintetem, ő pedig bizakodva nézett vissza rám. Valamiért nem tudtam neki nemet mondani, pedig éreztem, hogy nem túl jó ötlet. 
-Legyen. - sóhajtottam nagyot
Széles mosolyt véltem felfedezni arcán, majd mielőtt kiment, a lelkemre kötötte, hogy fél órán belül indulunk. 
Nem szántam túl sok időt a készülődésre. Azért sem, mert nem volt temérdek cuccom, valamint hangulatom se igazán volt az egészhez.

A nappaliban vártuk türelmetlenül Laurent, aki miatt megyünk. Ashton sürgetésére sem készült el időben, így sietve tartottunk a bárba, nehogy elkéssen.
-Itt dolgozol? - lepődtem meg, amikor megálltunk
-Igen. Miért? - kérdezett vissza Lauren értetlenül
-Csak nem szeretek ide járni. Ha nem bánjátok, maradok egy kicsit idekint, olyan nyomasztó a szag odabent. - fintorogtam
Vállat vonva bementek, hátrahagyva engem, ahogyan azt kértem.
Nem az idegen emberek szaga taszított ettől a helytől. Legalábbis nem teljes egészében. Nem voltam még elég erős ahhoz, hogy belépjek abba a helyiségbe, ahol a nővérem meghalt. Legszívesebben elmentem volna innen, de ha már itt vagyok, bemegyek. Előbb-utóbb úgy is meg kell tennem. Néhány perccel azután, hogy bementem, a srácok kimentek a friss levegőre, ők is belátták, hogy nem lehet józanon sokáig bírni. Elgondolkodtam, vajon hogyan tudnék munkához jutni. Nem kérhetem meg őket, hogy szerezzenek nekem valamit, hisz így is sokkal tartozom nekik azért, hogy egyáltalán befogadtak.
Két kiszolgálás közt elbeszélgettünk kicsit a csajos dolgokról, ami nekem rettentő felemelő volt. Azt sem tudom, mikor voltam utoljára rendes ember társaságában.
-Lauren?! - szólította meg őt egy ötvenes éveiben járó férfi
-A főnököm. - kerekedtek el szemei
Kétségbeesését próbálta leplezni, miután a férfi egy kézmozdulattal magához hívta. Komolynak tűnt, de talán mindig ilyen mogorva. Míg arra vártam, hogy a félve eltávozott Lauren, vagy a fiúk közül legalább egyikőjük visszajöjjön, körbenéztem a bárba belépő embereken. A legtöbb fiatalabb volt húsznál, alig volt néhány harmincöt-negyven év közötti. Sosem értettem, miért jó az, ha valaki olyan szintre issza magát, hogy másnap nem emlékszik semmire az estéből. Olyan, mintha meg sem történt volna, értelmetlen az egész.
-Lauren? - zökkentett ki egy mély hang gondolatmenetemből 
A jobb oldalamon üresen álló széken Ashton, míg a balt Luke foglalta el. Ashton összekulcsolt kézfejjel könyökölt a pultra, enyhén felénk fordulva, míg Luke csak trehányan a márványnak tűnő felületre dobta kezeit. 
-Elhívta a főnöke. - válaszoltam szűkszavúan
-Nem változik. - mondta rosszallóan Luke
-Nem tudom felfogni, hogy nem tud tíz perccel korábban elkezdeni készülődni. Akkor talán ideérne időben. - hitetlenkedett Ashton
Ezekben a percekben pedig Lauren vissza is jött azon az ajtón, amelyiken távozott. Arcán enyhe meglepődöttség és megkönnyebbülés látszott.

Lauren* 

A vér is meghűlt bennem, amikor Toby az irodájába hivatott. Az asztalával szemben, nekem háttal egy szőke lány ült. Az ajtócsapódásra háta fordult, majd mosolyogva felállt és felém sétált. Kicsit meglepődtem, így késve nyújtottam a kezem.
-Janet. - mutatkozott be
-Lauren. - bólintottam aprót
Eközben Toby leült, majd megvárta, míg mi is helyet foglalunk.
-Janet lesz az új felszolgáló, mivel Monica jövőhéten elmegy. Szeretném, ha addig betanítanád őt. - tért a lényegre
-Mikor kezd? 
-Holnap. Ezalatt az egy hét alatt azt hiszem nem lesz nehéz beletanulni a dolgokba. Ha bármi gond van, szólj Laurennek és ő majd segít. - intézte Janethez mondatát
-Rendben. - jelezte bólintással, hogy felfogta a hallottakat
-Ennyi? - kíváncsiskodtam 
-Igen. Szeretnél még mást is? - kérdezett vissza Toby
-Nem, csak akkor visszamennék dolgozni. - álltam fel sietően
-Akkor holnap délután. - jegyezte meg, miközben távoztam
Hatalmas megkönnyebbüléssel hagytam el az irodát, most már tényleg nem kellene késnem. A végén még komolyan lesz miért aggódnom.
Visszasétáltam a pulthoz, majd miután kiszolgáltam néhány embert, a kísérőimhez léptem.
-Hol voltál? - fogott kérdőre Ashton
-Hívott Toby, azt hittem a késés miatt. - sóhajtottam nagyot - De csak be kell tanítani az új lányt.
-Nem kizárt, hogy legközelebb a késés miatt hív majd be. - fűzte hozzá Luke
-Tudom, mostantól odafigyelek majd.
Ekkor Luke és Ashton is felnevettek. Azt hiszik nem leszek rá képes, vagy legalábbis nem huzamosabb ideig. De megmutatom nekik, hogy igenis be fogok érni időben.
Letörölgettem a pultot néhány helyen, ahol már csak az üres poharak voltak, majd egy új vendéghez siettem.
-Mit hozhatok? - kérdeztem segítőkészen
-Nekem egy whiskyt kevés jéggel. Szemben a hölgynek pedig adna a nevemben egy tequilát? 
-Szemben? A szőke lányra gondol? - néztem Nicole felé
-Igen, a két fiú közt. - bólintott
-Azonnal. - mosolyodtam el
Egész rendesnek tűnt, valószínűleg valami magányos farkas lehet. Biztos vagyok benne, hogy attól, mert küldött egy italt, Nicole nem fog rögtön a nyakába ugrani. 
Kiszolgáltam a férfit, majd a tequilát Nicole elé tettem. Olyannyira elgondolkodott, hogy csak pillanatokkal később tűnt fel neki a dolog.

Nicole*

Az este lassan telt, már alig vártam, hogy elmenjünk. Állandóan azon agyaltam, mi lett volna, ha akkor este Laura nem hal meg. Vagy nem menekülök el, hanem megpróbálom helyrehozni otthon a dolgokat. Minden döntés után feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan mi lett volna, ha..?! De sajnos már sohasem tudom meg.
A fejemben járkáló gondolatokat Lauren zavarta meg, amikor elém tolt egy italt.
-Én nem rendeltem. - néztem rá meglepődve
-De az az ember rendelt neked. - bökött fejével a pult szemközti oldalára
Ahogy odapillantottam, az ital küldője rám szegezte tekintetét, majd egy kacér mosollyal alig észrevehetően intett. Nem akartam elhinni. Szemeim elkerekedtek, a poharat úgy toltam el magamtól, mintha fertőző lenne és legszívesebben kirohantam volna a világból. A srácok a pultnak háttal ültek, Lauren pedig épp kiszolgált, így nem látták a műveletet és nem kellett megmagyaráznom. Egyébként sem tudtam volna mit mondani arra, hogy az egyik kuncsaftom ül a bár másik végében. 
-Na? Ismerted a fickót? - sietett vissza hozzám Lauren
Ebben a pillanatban a fiúk is megelégelték a bárban őrjöngő tiniket nézni és folytatták velünk a társalgást, amit eddig a zene miatt nem hallhattak túl tisztán. Amit én azonban nem akartam. A szívem egyre hevesebben vert, a végtagjaim remegni kezdtek, miközben az italt bámultam.
-Nem. - nyeltem nagyot - Biztos valami ráérős idióta.
-Mi történt? - érdeklődött Ashton
-Nicole italt kapott. - mosolygott elismerően
Úgy nézett rám, mintha ez valami díj lenne. Pedig, ha tudná ki is küldte, azonnal eltűnne az a mosoly az arcáról.
-Kitől? - kérdezte fennhangon Luke
-Szembe. - bökött fejével Lauren a férfi felé
-Szerintem vigyázz magadra. - mondta rosszallóan a férfire nézve Luke
Nem szóltam semmit, inkább csak kimentem a mosdóba. Nem akartam elhinni, hogy itt van az egyik férfi, aki fizetett nekem azért, hogy lefeküdjek vele. Csak még rosszabbul érzem magam. Akárhányszor eszembe jut, milyen módon kerestem pénzt, legszívesebben öngyilkos lennék.
Ahogy felfrissítettem az arcom egy kis hideg vízzel, letörölgettem magamról egy zsebkendó segítségével. Kiléptem a mosdó ajtaján és ekkor azt hittem szívrohamban halok meg, nem kell arra gondolnom, hogy öngyilkos leszek. A férfi, aki az italt küldte, megragadta a kezem.

2014. július 14., hétfő

07.fejezet - A szavaknak súlya van

Sziasztok! Elég kevesen vagyunk, ahogy elnézem, de nem baj. próbálok minél érdekesebb részekkel szolgálni, hátha valakit megragad. Remélem sikerül kicsit több olvasót szereznem.:)

Ashton*

Nem akartam így viselkedni, de tényleg kezd kicsit kiakasztani, hogy Luke és Lauren ennyire megbíznak valakiben, akiről semmit nem tudnak. Úgy éreztem utána kell járnom. Be kell bizonyítanom nekik, hogy tévednek.
Ennek érdekében, miután Lauren egyedül hagyta őt a szobájában, úgy láttam itt az ideje, hogy kicsit többet megtudjunk róla. Bementem hát hozzá, ő pedig már-már túl kedvesen fogadott. Kezet nyújtott, én azonban nem mutatkoztam be neki. Éreztetni akartam vele, hogy nem örülök annak, hogy itt van.
-Ki vagy te? - tértem a lényegre
-Megtudtad volna pillanatokkal ezelőtt, ha nem lerohansz, hanem hagyod, hogy bemutatkozzak. - válaszolt kissé csípősen - Egyébként Nicole vagyok.
Hátat fordított nekem, majd folytatta a kipakolást. Így már kevésbé tűnt kedvesnek. Úgy látszik, csak kicsit ki kell hozni a sodrából. Talán így majd kimutatja a foga fehérjét.
-Tehetek érted valamit?
-Válaszolhatnál néhány kérdésemre.
Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd rám sem figyelve tovább pakolgatott.
-Honnan jöttél? - tettem fel az első kérdésem
-Mi bajod van velem? - nézett rám dühösen - Nem is ismersz.
-Épp ez a probléma. - adtam rá okot - Befurakodsz, mintha évek óta ismernél minket, közben nem vagy más, csak valami szakadt koldus, aki kihasznál másokat.
Nagyot nyelt, majd alsó ajkát harapdálva összeszorította szemeit és kirohant. Fogalmam sincs hová mehetett, nem siettem utána. Lehet, hogy erősek voltak a szavaim, de tényleg így éreztem. Elvittek tőle mindent, de mégis ki az, aki egy másik városba jön anélkül, hogy legalább egy éjszakára szállodában foglalna helyet? Mit remélt? Hogy majd leszáll a gépről és mindent elé dobálnak?
Kicsit zavartan sétáltam ki a szobájából, amikor Luke mérges tekintetével találtam szembe magam.
-Mi a francot mondtál neki? - esett nekem
-Honnan veszed, hogy én vagyok az oka?
-Mert onnan rohant ki, ahonnan épp te is jössz. Mi a fene történt? Nem próbálnád meg elviselni? Nem kértem, hogy legyetek puszi pajtások, de alig egy napja van itt és te már is elüldözted őt.
Meg sem várva a magyarázatom, sarkon fordult és eltűnt. Tényleg nem kellett volna ilyen durvának lennem, de már nem szívhatom vissza.

Nicole*

Próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni Ashtonnal, hogy ne legyen oka arra, hogy ne kedveljen. Megértem, hogy nem nézi jó szemmel, ha valaki olyan költözik be hozzájuk, akiről semmit nem tudnak, de azt hiszem, kicsit túlzott. Nem érzi a szavak súlyát. Viszont nem az bántott a legjobban, ahogyan beszélt velem, hanem az, hogy igaza volt. Ugyan nem állt szándékomban kihasználni senkit, mégis csak egy szakadt koldus vagyok. Úgy éreztem, tényleg nem vagyok jó helyen, de nem hagyhattam, hogy Ashton ennyivel elijesszen. Nem engedhetem, hogy úgy érezze, nyert ügye van. Be kell bizonyítanom neki, hogy téved.
Most azonban nem tudtam másra gondolni, csak a húgomra. Kirontottam a házból, majd pár sarokkal messzebb, egy rozoga padra ültem. Felfoghatatlan érzés volt, hogy most már nem kell itt töltenem minden percem. Úgy éreztem van némi esélyem arra, hogy mindent rendbe hozzak. Újra reménykedtem. Ezért sem engedhetem, hogy egy ember elijesszen mindettől. Talán soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem. Már pedig tényleg nem hagyhatom cserben Vonniet.
-Szia. - zökkentett ki gondolatmenetemből Luke
Nem kellett neki túl sok idő, hogy megtaláljon. Pedig most egy kis egyedüllétre volt szükségem. Mégsem mondhatom azt neki, hogy hagyjon békén, hisz gyakorlatilag megmentette az életem.
-Szia. - sóhajtottam nagyot
-Ne foglalkozz vele. Kissé gyerekes és nehezen bízik meg az emberekben. - legyintett
-Jól vagyok, csak egy kicsit rosszul esett, hogy meg sem próbált megismerni.
-Idővel megbékél majd, csak kell neki egy kis idő. - vigasztalt feleslegesen
-Nagyon köszönök mindent. Komolyan. - fordultam felé őszintén
-Bízom benne, hogy nem fogsz átverni. Ha pedig mégis, abból tanulni fogok. - vont vállat
-Ezek után eszembe sem jutna keresztbe tenni neked. - nyugtattam meg
-Ezt örömmel hallom. Egyébként hidd el, Lauren megkedvelt és ahogy ismerem, most épp leteremti Ashtont. - nevetett
Elmosolyodtam, de nem örültem neki. Nem akartam, hogy azért veszekedjenek, mert Ashton a fejemhez vágott néhány olyan dolgot, ami mellesleg még igaz is. Hiába nem tudta még a nevemet se, rendesen beletalált a szavakkal.
Még néhány percet a padon ülve töltöttünk, szótlanul. Majd Luke megindult, én pedig követtem őt. Eközben jöttek a kérdések. Arra még tudtam válaszolni, hogy hova jártam iskolába és mi szerettem volna lenni, ha nem történik mindez. Arra viszont már nem tudtam mit mondjak, hogy visszaakarok-e menni az apámhoz. Egyértelműen nem volt a válaszom, de ekkor eszembe jutott anya. Hogy még mindig az elmegyógyintézetben fekszik, hasonló sorson a húgommal. Eközben pedig apa ki tudja hol császkál és issza le magát a sárgaföldig. Remélem soha többé nem kerül a szemem elé.

Lauren*

Épp a szobában pihentem, amikor hirtelen ajtócsapódást hallottam. Nem tulajdonítottam neki jelentősebb figyelmet, azon voltam, hogy kipihenjem magam. Ma éjszaka én is dolgozom és kibírhatatlan néhány alak a bárban.
Ahogy folytattam a semmittevést, Luke dühös hangja ütötte meg a fülem. Nem igazán értettem a szavait, ugyanis szólt a TV, de az eléggé egyértelmű volt, hogy jelenleg jól leteremt valakit. Az az érzésem támadt, hogy az a valaki Ashton és biztos voltam benne, hogy valami nagy hülyeséget csinált, hisz Luke egész nyugodt természetű.
Nem tartott sokáig, de nem tudtam, kimenjek-e megnézni, mégis mi folyik. Amikor már rászántam magam, hogy felálljak, Ashton szúrós tekintettel vágta be maga után a szobánk ajtaját, majd ledobta magát mellém.
-Mi történt? - érdeklődtem
-Semmi. - válaszolt ingerülten
-Luke nem kiabált volna a semmiért. - húztam fel a szemöldököm
-Nicole megharagudott és elrohant. - válaszolt szűkszavúan
Nem kellett mondania, így is megértettem, hogy mindennek ő volt az oka. Nem akartam rákérdezni, mert éreztem, hogy Luke kiosztása után most arra vágyik a legkevésbé, hogy én is neki essek, de így nem fog észhez térni.
-Gondolom oka volt rá. Miért nem próbálod meg elviselni?
-Ne kezd te is, rendben? Elég volt Luke lebaszása is. - nyugtalankodott
Felállt, majd körbe járta a szobát.
-Elhiszem, de igaza van és ha rád hagyjuk, sosem fogod abbahagyni.
Felém fordult, haragos tekintete szinte égetett. Azonban nem hagyhattam félbe.
-Csak tessék, mondjad nyugodtan. - tárta szét karjait
Próbáltam úgy tenni, mintha nem is mondott volna semmit, nem hiányzott, hogy idegbetegen menjek dolgozni.
-Esélyt sem adtál neki. - kezdtem bele
-Szerinted miért nem? Te örömmel néznéd, ha valaki befurakodna a házadba? - esett nekem
-Nem tűnt fel, hogy én is itt élek? Nicole ugyanúgy az én házamba is költözött és képzeld, nem zavar. Szarban van és segíteni akarok neki. Vagy ha már nem is áll szándékodban könnyebbé tenni az életét, legalább ne baszogasd.
-Jól van.
Mélyet sóhajtott, majd kiment a szobából. Hiába vergődik, tudom, hogy igazunk van. Remélem, ha lehiggad, rá jön, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Luke*

El sem hiszem, hogy Ashton idáig elment. Megérteném, ha nem kedvelné, hisz nem lehet mindenkit szeretni, de akkor legalább ne esett volna neki. Alig egy napja van itt és már is ezzel indít. Mit hihet most Nicole? A helyében elgondolkodnék, de remélem, ha meg is fordult a fejében, hogy esetleg nem jön vissza, hamar elfelejtette.
Miután úgy éreztem, talán már Ashton lenyugodott, haza mentünk. Kicsit tartottam tőle, hogy nem igazán vette figyelembe, amit mondtam neki, de bízok benne, hogy megpróbálja nem elrémíteni innen Nicolet a gyanakvásával.
-Minden rendben? - rohanta le Lauren Nicolet, amint megékeztünk
-Persze. - erőltetett az arcára egy mosolyt
-Ashton? - kérdeztem, miközben körbe néztem
-Jó kérdés. - sóhajtott nagyot - Talán a kertben. - vont vállat
Hagytam, hogy Nicole most kicsit kibeszélje magát Laurennek. Talán nem bízik meg egyikünkben sem, de mégis más egy lánynak elmesélnie, hogy érzi most magát ezek után. 
Néhány szem szőlővel a kezemben a kertbe mentem, hogy megkeressem Ashtont, de a környéken sehol nem láttam. Visszamentem a házba és minden zugot bejártam, de semmi. Végül úgy döntöttem felhívom, azonban nem reagált. Ha rám nyomta volna a telefont, akkor megértem és legalább tudom, hogy nem óhajt velem beszélni. De megvárta, míg én rakom le. Kezdtem kicsit aggódni, ötletem sem volt, mit csinálhat jelenleg.
-Lányok, van egy kis gond. - mentem vissza hozzájuk a konyhába
-Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten Lauren
-Nem találom Ashtont és hiába hívom, nem reagál.
Nicole lepattant a székről, majd zaklatottan kezdett el fel-alá járkálni.
-Mit csináljunk? - kérdezgette
Lauren elé állt, majd kezeit a vállára téve megállította őt és a szemébe nézett.
-Először is nyugodj meg. Valószínűleg semmi komoly. Ha gondolkodni akar, mindig eltűnik, szerintem a telefonja is le van némítva, azért nem vette fel. Vagyis bízom benne. - hadarta el
Elengedte Nicolet, majd leült a nappaliban. Végül azt láttuk a legjobbnak, hogy kicsit várunk, megpróbáljuk elérni és ha nem sikerül, utána megyünk.
Készülődtünk, hogy bejárjuk Ashton után a környéket, amikor ajtócsapódásra lettünk figyelmesek. Mindannyian egyszerre rohantunk a zaj felé, majd megkönnyebbültünk, amikor megláttuk ott a keresett személyt. Épp a telefonját babrálta, majd felpillantott ránk.
-Jézusom, talán hiányoztam? -lepődött meg
-Jó lett volna, ha szólsz, mielőtt eltűnsz. - ölelte át Lauren
-Csak sétáltam egyet. - puszilt a hajába
Leültük a konyhában, majd tekintetem néha Nicolera tévedt. Kissé össze volt zavarodva, kellemetlenül érezhette magát. Azon voltam, hogy tartsam benne a lelket, úgyhogy hanyagul végig simítottam a hátán, mire rám nézett.
-Nyugi. - suttogtam hitetlenkedő mosollyal
Viszonozta a gyenge szájhúzást, majd újra a fészkelődő Ashtonra szegezte tekintetét.
-Gondolkodtam. - sóhajtott nagyot, majd leült
Nicolera vetette tekintetét, aki kissé meglepődve és tartózkodóan emelte fel kezeit az asztalról, majd kulcsolta össze őket a combján. Mindannyian érdeklődve vártuk, hogy Ashton folytassa.

2014. július 9., szerda

06.fejezet - Ki vagy te?

Nicole*

-Szia. - köszönt egy gyenge mosollyal a lelkes segítő - Luke vagyok.
-Szia. - üdvözöltem halkan
Számomra nem kicsit volt hihetetlen. Ő az a srác, akit közel egy hónapja a kávézóban láttam. Már csupán az felfoghatatlan, hogy valaki köszönt, nem pedig úgy nézett át rajtam, mintha egy szellem lennék.
-Még egyszer köszönöm a zsebkendőt.
-Ugyan már. - legyintett, majd leült mellém - Nem baj, ha itt maradok kicsit?
Fejrázásom szolgált válaszként, miszerint én nem bánom. Nem akartam túl lelkesnek tűnni, de kifejezetten örültem neki, hogy végre valaki tudomást esz rólam. Szótlanok voltunk mindketten. Kerestem a szavakat, de egy ép mondat, vagy kérdés sem ugrott be.
-Mit csinálsz idekint?
Mély hangja meglepetésszerűen ért, hisz ismét a gondolataimba vetettem magam.
Felé fordultam, majd nagyot sóhajtottam. Nem akartam hazudni, az igazsággal pedig nem dicsekszem.
-Most éppen semmit.
Röviden felnevetett. Kicsit elgondolkozott, majd újra próbálkozott.
-Úgy értem miért sírsz egy padon?
-Hosszú történet.
Nem akartam válaszolni, bíztam benne, hogy ennyivel megelégszik.
-Van időm. - vont vállat
Nem tudtam mit tegyek. Semmiképp nem akartam, hogy megtudja az igazat. Még csak bele gondolni is szörnyű, hogy prostituált vagyok, nem tudnám kimondani, főleg nem egy ismeretlen embernek. Semmit nem tudok róla.
-Nincs hová mennem. Utálom ezt a szót, de hajléktalan vagyok.
Nem szerettem erről beszélni, de inkább, mint arról, hogyan jutok pénzhez. Azt hittem ennyi elég lesz neki és valami sürgős dolgot hazudván elmegy. Nem így történt, még mindig ott ült mellettem. Rá pillantottam, ő pedig kíváncsian nézett vissza rám.
-Nem akarsz elmenni? - lepődtem meg
-Miért tenném? - értetlenkedett
-Az imént adtam rá okot.
Hitetlenkedő mosoly csúszott arcára. Könyökével térdére támaszkodott, kezei közt a napszemüvegét forgatta. Enyhén elfordult, hogy láthassa az arcom.
-Ha akarod, folytasd. Nem erőltetem, de szívesen meghallgatlak.
Elmosolyodtam, viszont nem értettem. Számomra nem volt világos, hogy miért teszi ezt. Miért ilyen kedves? Szívesen rákérdeztem volna, de nem akartam elijeszteni őt a gyanakvásommal.
-Összekaptam az apámmal és eljöttem.
-Értem. - bólintott nagyot - Nem is tervezed, hogy haza mész?
-Ahhoz az iszákos baromhoz? Soha. Inkább fagyok meg idekint.
-Mióta vagy itt? - érdeklődött
-Pár hete. - mondta határozatlanul
-Akkor az nem csak egy szimpla vita lehetett. Mi történt?
Rápillantottam, majd tekintetem találkozott az ő csillogó, kék szemeivel. Tényleg érdekelte őt. Persze könnyen meglehet, hogy csak valami hátsó szándék vezérli, de jelen pillanatban nem ezt láttam rajta.
-Szokásához híven ismét részeg volt és amikor haza értem, azt láttam, hogy anyát ütlegeli. Persze én gondolkodás nélkül közbe akartam lépni, amiért én is eléggé megjártam. Amikor már csak kiabált, próbáltam rá venni anyát, hogy menjünk el, de nem akart. Még mindig nem értem, miért maradt ott vele.
-Vannak testvéreid?
-Egyke vagyok. - ellenkeztem
Nem jutott hirtelen más az eszembe. Ha nem így állítom be anyát, akkor mit mondanék, ő most hol van? Az a rész igaz ugyan, hogy apám egy iszákos állat, de azt is el kellett hallgatnom, hogy a húgom jelenleg árvaházban nevelkedik, míg a nővérem már hallott. Valamiért ezt most így éreztem a legjobbnak. Egyenlőre.
-Lehet őrültségnek fog hangzani, de mit szólnál hozzá, ha hazajönnél velem? Elszállásolnálak, míg egyenesbe nem jössz, vagy míg rendbe jönnek az otthoni dolgok.
-Miért? - csúszott ki az ajkaimon
Még én is meglepődtem a kérdésemtől, de már nem tudtam visszaszívni.
-Úgy értem tényleg nagyon rendes vagy, de nem is ismersz. Miért vagy ilyen kedves?
-Nem tudom. - válaszolt kis gondolkozás után - Sajnálom, ami történt és szeretnék segíteni.
Pár percig csak szótlanul ültünk egymás mellett, majd napszemüvegét a fejére téve felállt.
-Mehetünk? - fordult felém
-Biztos vagy benne?
Csak elmosolyodott, majd elszántan bólintott egyet. Megilletődtem kissé, hisz nem számítottam rá, hogy tényleg komolyan gondolta az egészet. Vagy, ha mégis, az előző kérdéseimmel teljesen magam ellen szóltam. De valami oknál fogva mégsem hagyott itt. Már komolyan sírni tudtam volna az örömtől, de azt hiszem minden könnycsatornámat kimerítettem az utóbbi időben.
-Nem gondoltad meg magad? - kérdeztem néhány méterrel később
Meg akartam győződni róla, hogy tényleg komolyan gondolja ezt az egészet. Nekem csak annyi is elég lenne, ha a ma estét nem egy kopott padon tölteném a szabad ég alatt.
-Nem. - hitetlenkedett kérdésemen
Igaz, még mindig kissé hihetetlen volt számomra ez az egész segítőkészség, mégsem tudtam nemet mondani. Ilyen helyzetben azt hiszem nem kérdés, hogy minden alkalmat megragadok. Persze nem arról van szó, hogy az önzetlenül segítőket kihasználom, ilyet nem tennék.

Luke*

-A fürdőszoba balra van. Második ajtó. - utasítottam a konyhából
Gondoltam míg lecsutakolja magát, készítek valami ehetőt, hisz ki tudja mióta nem evett. Míg ezen ügyködtem, sok mindenen járt az agyam. Például, hogy mi késztetett erre az egészre. Befogadni egy hajléktalant. Valószínűleg közrejátszik, hogy előtte már láttam őt. Nem tudom miért, de valahogy magával ragadott a kisugárzása és megszeretném ismerni. Gőzöm sincs, mit remélek ettől az egésztől, de egyenlőre csak bízom benne, hogy nem tart teljesen őrültnek, hogy befogadtam őt, amikor nem is ismerem. Most, hogy ezen így elgondolkodtam, rá jöttem, hogy valójában még csak a nevét sem tudom. Hiába bemutatkoztam neki félig-meddig, vagy nem rémlik a neve, vagy tényleg nem hangzott el, míg beszéltünk.
-Helló, szia. - rontott be az ajtón Ashton
Csak ekkor döbbentem rá, hogy nincs ép magyarázatom arra, hogy miért van egy lány a fürdőszobánkban. Mármint ezzel azt hiszem nem is lenne gond. Fel sem merült bennem, hogy ezt ki kell magyarázom. Hisz Ashton élénk fantáziájából kiindulva, ha megtudná, hogy hajléktalan, az lenne az első gondolata, hogy kirabol majd minket. Vagy talán megöl álmunkban. Túl paranoiás ahhoz, hogy ezt megértse. Nehezen bízik meg az emberekben, Laurennel ellentétben.
-Van valaki a fürdőben? - figyelt fel először az utóbb említett személy a víz csobogására
-Igen. - bólintottam nagyot
Ők természetesen várták, hogy megmagyarázom majd, ezt pedig tudtam. Azonban csak szótlanul a szendvicseknek szenteltem a figyelmem, miközben éreztem, ahogy kíváncsi és értetlenkedő tekinteteket vetnek rám, fejükben jó néhány kérdéssel.
-Ki? - illetődött meg Ash
-Egy lány. - válaszoltam szűkszavúan
-Megtudhatnánk többet is erről a titokzatos valakiről? - ült le elém Lauren
Nagyot sóhajtottam, alsó ajkam harapdálva próbáltam kiötleni valamit, de hirtelen nem jutott eszembe semmi.
-Az utcán találkoztunk. - próbáltam húzni az időt jelentéktelen mondatokkal - Nemrég érkezett, de ellopták a bőröndjeit a reptéren és nem tud hova menni. Felajánlottam neki, hogy elszállásolom.
-Szegény. - sajnálkozott Lauren - Biztos nagyon kibukott.
-Erről jut eszembe. Nincs ruhája, csak az, amit a fürdés előtt levett. Tudnál neki adni párat, míg megszárad az övé?
-Persze. - mondta lelkesen
Azonnal felpattant a székről, majd a szobájába sietett. Befejeztem a szendvicseket, majd Ashtonra pillantottam. Elgondolkodva ült a pultnál, a napszemüvegét babrálva.
-Baj van? - kérdeztem érdeklődve
Csak gyenge fejrázással, majd egy pimasz vállrántással válaszolt. Úgy éreztem én vagyok a hibás. Vagy a strandon történtek, vagy az, hogy elszállásolok egy lányt, akit szinte nem is ismerek. Közben úgy hallottam, Lauren talált néhány ruhát, és találkozott is a titokzatos lánnyal. Nem hallottam tisztán a szavakat, csak a duruzsolást. Lauren üres kézzel jött vissza a konyhába, ebből gyanítottam, hogy odaadta neki a ruháit.
-Aranyos lány. - mosolyodott el
Ash felhúzta a szemöldökét, majd kissé dühösen felállt és a szobába vonult.
-Mi baja? - nézett utána Lauren
-Bár tudnám. - sóhajtottam nagyot - Jók voltak a ruhák?
-Ha minden igaz körülbelül egyforma a méretünk, szóval jónak kellene lenniük. - vont vállat
Ekkor pedig vizes hajjal, mezítláb csattogott ki a fürdőszobából a szóban forgó személy. A farmer nadrág egy kicsit hosszú volt, de egyébként nem volt gond a szereléssel. Azonban ne lehetett állandóan ezekben a cuccokban. Megkértem Laurent, hogy tegye be a mosógépbe a ruháit, én pedig elmentem vele vásárolni.
-Hová megyünk? - érdeklődött útközben
-Vásárolni. - jelentettem ki
-Vásárolni? De nincs pénzem. - mondta kissé kétségbeesetten
-Tudom. Ezért megyek veled.
-De nem akarom, hogy bármit is vegyél nekem. - állt meg
-Ha ettől jobban érzed magad, majd megadod, ha tudod.
Még mindig bizonytalanul álldogált a járda szélén, én pedig odasétáltam hozzá. Megálltam előtte, majd kérődző tekintettel rá néztem.
-Mindenképp megadnám, de hogyan, amikor nincs munkám? - kérdezte félve
-Ezért mondtam, hogy majd amikor tudod. Figyelj, segíteni szeretnék, de hagynod kell. Veszünk néhány ruhát, aztán Lauren biztos szívesen segít nekünk állást keresni. Megoldjuk, ha csak nem szeretnél visszamenni a szüleidhez.
-Azt semmiképp. - mondta határozottan - Tényleg nagyon köszönöm. Nem tudom, hogyan fogom ezt valaha is meghálálni.
Elmosolyodtam, majd végre tovább indultunk. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is vagyok vele ilyen kedves, de még azóta sem tudok rá választ adni. Viszont már nem tudok kimászni belőle, mindenképp segítenem kell rajta.

Lauren*

Miután Luke és Nicole elindultak vásárolni, becaflattam Ashtonhoz. Befeküdtem mellé az ágyba, majd bekapcsoltam a TV-t.
-Baj van? - kérdeztem rá némi gondolkozás után
-Mégis mi lenne? Hogy Luke idehoz valakit, akit nem is ismer? - kérdezte fennhangon - Miért lenne baj? Elvégre mindig ezt csinálja és meg is kérdezett minket.
-Az böki a csőröd, hogy segít valakin?
-Nem. Az zavar, hogy valaki olyanon segít, akiről semmit nem tud.
-Te nem vagy normális. - mondtam hitetlenkedve
-Annyira naivak vagytok. - zsörtölődött
Felállt, majd dühöngve kiviharzott a szobából. Nem értettem, hogy mégis mi baja van. Még csak nem is látta Nicolet. Nem, mintha én többet tudnék róla, de még csak nem is látta őt, mégis ítélkezik. Remélem, ha majd beszélnek egy kicsit, rá jön, hogy mennyire idiótán viselkedett.
-Hogy hívják a csajt? - kiabált be Ashton
Válasz helyett kisétáltam hozzá. A nappaliban ült, ölében a laptoppal. Tudtam, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki.
-Remélem nem azért kérdezted, mert rá akarsz keresni. - néztem rá kérdőn
-De, pontosan azért. - válaszolt szemrebbenés nélkül
-Miért zavar ennyire, hogy itt van?
-Nem tudom, érzem, hogy valami nincs rendben vele. Mármint komolyan, hogyan tudta elveszíteni minden bőröndjét?
-Te nem hagytál még el semmit? - türelmetlenkedtem
-Persze, hogy hagytam már el apróságokat. De nem bőröndöket. - hitetlenkedett
-Megőrültél. - sóhajtottam nagyot

Nicole*

Nem akartam, hogy Luke úgy érezze, kihasználom a kedvességét. Elképesztően jól esett, amit értem tett. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen szerencsém lesz.
-Most már menjünk. - kértem meg Lukeot
-Nem szeretsz vásárolni? -fordult felém
-Nem szeretem mások pénzét költeni. - javítottam ki
-Mintha a te ötleted lett volna. - forgatta a szemeit - De jól van, ha tényleg ezt akarod.
-Köszönöm.
A pénztárhoz siettünk, majd Luke kifizette azt a néhány holmit. Tényleg nem akartam, hogy vásároljon nekem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem csak befogadott, de még költ is rám. Minél előbb munkát akartam szerezni, ha lehetett, még inkább, mint eddig.
Még mindig a fejemben motoszkált minden pillanatban, hogy ezidáig hogyan kerestem pénzt. Azt a mocskos pénzt nem akartam odaadni neki. Egyébként sem lett volna elég a ruhákra, másrészt pedig, mit mondanék neki, honnan szereztem? Nem akarom, hogy bármit is megtudjon arról, ami ezelőtt történt velem.
Miután visszaérkeztünk a lakásba, Lauren kedvesen kérdezgetett rólam és a múltamról. Tényleg aranyos, de épp erre nincs most szükségem. A hazugságok kitalálására. Luke útközben elmesélte, hogy mit mondott nekik, amiért nem tudtam neki eléggé hálás lenni. Már az is hatalmas dolog volt, hogy szállást ajánlott, most pedig még ebben is segít. Valószínűleg sejti, mennyire nehéz lenne erről beszélnem. Ráadásul még a felét sem tudja.
-Van egy apró szoba a folyosó végén. Nem túl nagy, de..
-Nekem pont elég. - szakítottam félbe Laurent - Köszönöm.
Elmosolyodott, majd segített kicsit összepakolni a szobában.
Amikor már egyedül rendezgettem, kopogásra figyeltem fel. Azonnal beinvitáltam az illetőt, aki minden kétséget kizárva a híres Ashton lehetett. Luke mesélt róla pár szót, a hallottak alapján pedig életvidámnak és bolondnak tűnt. Azonban, amikor besétált és komor tekintetét rám meresztette, még a hideg is kirázott. Mivel még nem találkoztunk, gondoltam bemutatkozom. Felálltam és kezet nyújtottam, azonban ő szótlanul bámult tovább.
-Ki vagy te? - kérdezte némi dühvel a hangjában

2014. július 4., péntek

05.fejezet - Strand

Sziasztok! Hihetetlen, hogy már az ötödik rész is felkerült. Esett már szó az eddigiekben is a történet másik szereplőiről is, de ezután lesz csak igazán érdekes a sztori. Remélem tetszeni fog.:)

Nicole*

Ki kell állnom az utcára. Jézusom, miket beszélek? Ebbe a gondolatba még a fejem is bele fájdult. Tény, hogy rosszabbul már nem is állhatnék, de azt hiszem több kell ahhoz, hogy egy ilyet be merjek vállalni. Viszont nagyon félek, hogy egyszer be fog következni. Eddig szinte kilátástalan a jövőm. Nincs semmim és senkim. Aznap, hogy elrohantunk a házból, arra sem volt időm, hogy legalább némi pénzt magamhoz vegyek. Amit anya adott, kitartott egy ideig, de hiába spóroltam és tartalékoltam, nem bírta tovább két hétnél. Ha nem lesz mit ennem, azt hiszem már tényleg nem tehetek mást.
Ezalatt az idő alatt számtalanszor megfordult már a fejemben az öngyilkosság is. Azonban megígértem Vonnienak, hogy amint tudom, kihozom őt onnan.
Az a legrosszabb az egészben, hogy minden pillanatban azon jár az agyam, vajon mit tehetnék, mégsem jut egy ép ötlet sem az eszembe. Hajléktalanként én lennék az utolsó, akit alkalmaznának bármelyik munkahelyen. De minél tovább maradok idekint, annál később tudom kihozni az árvaházból Vonniet. Nagyon féltem őt. Viszont mindig azzal nyugtatom magam, hogy jobb ott neki. 


Luke*

-Sziasztok. - köszöntem kissé meglepődve az ajtón berontó párosnak
Hangos nevetések közepette üdvözöltek, míg én folytattam a semmit tevést.
-Nem megyünk el valahova este? - vetette fel az ötletet Ash
-Nekem nincs kedvem. - húzta a száját Lauren - De a strandra elnézhetnénk. Már vagy két hete tervezzük.
-Felőlem. - vont vállat Ashton
Mindketten rám néztek, majd meg sem szólalva választ vártak.
-Most nem sok kedvem van hozzá. - utasítottam vissza az ajánlatot
-Oh, gyere már. Nem bánod meg. - erősködött Lauren
-Nem is voltál idén sehol. - csatlakozott Ashton
-De a nyár további részére békén hagytok. - szögeztem le
Mindketten védekező állásba emelték a kezüket, ezzel jelezve, hogy benne vannak az alkuban. Nagyot sóhajtottam, hogy megint elráncigálnak valahová, de legalább ezután békén hagynak. Egyébként sem vagyok nagy társasági ember, de ezt a nyarat tényleg szinte végig a házban töltöttem.
Ash a hűtőhöz lépett, majd csalódva távozott el onnan. A telefonját keresve járta körbe az egész házat, mire eszébe jutott, hogy a pulóvere zsebében hagyta.
-Kicsim! - kiáltott Laurennek
-Mi van? - szólt vissza
Néha vicces, ahogy egymással beszélnek.
-Kérsz valami kaját?
-Mi?
-Nem lenne egyszerűbb, ha bemennél hozzá? - nevettem
-Messze van. - fintorgott - Halkítsd le azt a nyálas szappanoperát!
Erre már nem válaszolt, csak pár pillanattal később, szúrós tekintettel megjelent a szobájuk ajtajában. Nevetést visszafojtva közeledett Ashtonhoz, aki a mellettem pihenő párnáért nyúlt.
-Mondtam már, hogy ne fikázd a sorozataimat. - mondta dühösen Lauren
-Rendben, ne haragudj. - nevetett Ash - Rendeljek neked valamit?
-Szerinted ezzel most meg tudsz venni? - nézett rá kérdőn
-Reméltem. - válaszolt remény vesztve
Ash elrohant, Lauren pedig azonnal utána. Hiába minden, Lauren utolérte őt, majd a hátára ugrott. Ash néhány lépés után összerogyott, majd mindketten hangosan nevetve estek a földre.
-Fogyatékos. - puszilta homlokon Lauren - Egyébként igen, jó lenne egy gyros, hagyma nélkül.
Feltápászkodott, de Ash a földön fekve kezdte el tárcsázni a kajáldát.
-Te kérsz valamit? - fordult felém
Csak fejet ráztam, ezzel jelezve, hogy nem vagyok éhes. Lauren visszavonult a szobába és folytatta a sorozatot, amit a hatalmas csata előtt nézett. Körülbelül minden nap ez megy. Ha csak nem túl fáradtak hozzá.
Miután Ash úgy érezte, ideje felállnia a földről, bevonult Laurenhez. Egész csendben voltak magukhoz képest. Nem hallottam hangos nevetést, se visítozást, vagy bármi hasonlót. Így végre nyugalomban tudtam folytatni a filmnézést.
Egészen addig, míg közel fél óra múlva nem csengettek. Megjött a kaja, de sosem láttam még ilyen őrültnek őket. Egyszerre indultak ki, így nem fértek ki a szoba ajtaján, majd amikor Ash előre jutott. Lauren felugrott a hátára. Ő azonban valahogy lerázta magáról, de a földharcból mégis Lauren került ki győztesen. Épp kinyitott az ajtót, amikor az utólag talpra álló Ashton a hátára ugrott. Persze Lauren megilletődött és kicsit meg is rogyott a hirtelen jött súlytól, mégis tartotta őt, míg Ash kifizette és átvette a kaját. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy a futár arca enyhe értetlenséget mutatott. Ahogy bezárták az ajtót és Ash a pultra tette a kaját, Lauren előre dőlt, ledobva így a hátáról a mit sem sejtő barátját. Ahogy felhajolt, megigazította a szemébe lógó haját és neki látott az evésnek, persze csak miután illedelmesen kinevette Ashtont.

-Kész vagy? - kiáltott a bejárati ajtóból Ash
-Jövök. - szóltam vissza
Felvettem a napszemüveget, majd a törölközőt a vállamra csapva utánuk indultam. Jelenleg a strandra tartunk, de oda sem mennék, ha nem erősködtek volna. Ilyenkor mindig olyan feleslegesnek érzem magam.
-Ezután nem ebédelünk meg valahol? - vetette fel az ötletet Ash
-Menjetek csak, é inkább pihenek. - vágtam rá
Vállat rántott, majd annyiban hagyta az egészet. Nem akartam bunkónak tűnni, de tényleg úgy éreztem, hogy sok vagyok már egy ebédhez.
Megvettük a bérletet a strandra, majd lecuccoltunk egy olyan árnyékos helyre, amelyen körülbelül tíz percig vitáztunk. Miután ez megtörtént, Lauren a mosdóba ment. Lehasaltam a pléden, majd kézbe vettem a telefonom.
-Mi van veled? - feküdt mellém Ash
-Mi lenne?
-Nem tudom. - mondta bizonytalanul - Olyan furcsa vagy mostanában. Semmihez nincs kedved, nem jössz velünk sehova.
-Itt vagyok, nem? Egyébként is, te nem éreznéd magad feleslegesnek, ha mondjuk nekem lenne barátnőm?
-Feleslegesnek érzed magad? - döbbent le
-Hogyne érezném már annak magam. Nem leszólni akarlak titeket, mert örülök, hogy így megvagytok, csak épp nem a legkellemesebb azt nézni a nap nagy részében, hogy mennyire szeretitek egymást. Tényleg ne haragudj, nem veletek van a baj, csak néha úgy érzem, hogy jobban meglennétek nélkülem.
-Nem tudtam, hogy így érzel. - mondta sajnálkozva - Legközelebb szólj, amint így éreznéd, de tudod, azért hoztunk el, hogy végre felszedhess valakit.
-De nem kell segítség. Ha úgy érzem, akarok valakit, azért tenni fogok.
-Mi a helyzet? - kérdezte széles mosollyal Lauren
-Semmi. - válaszoltunk egyszerre
Szépen elrendeztem az alaphangulatot, pedig nincs öt perce, hogy megjöttünk. Egyébként se sok kedvem volt ma kimozdulni, de ezután már úgy érzem nem is fogok túl sokáig maradni.
-Én azt hiszem megyek megmártózom. - állt fel Lauren - Nem jön valaki?
Ash szó nélkül felállt, majd követte őt. Én csak fejet ráztam, amikor Lauren kérdő tekintettel rám nézett. Tényleg nem volt hangulatom semmihez. Legszívesebben csak haza mentem volna és folytattam volna a semmittevést. Az sem jobb, de legalább nem érezném magam szarul attól, hogy mindenfelé ölelkező szerelmes párokat látok.
Nem voltak sokan a strandon annak ellenére, hogy talán a héten ez a legmelegebb nap. Körbenéztem, majd összeakadt a tekintetem egy barna hajú lánnyal. Elmosolyodott, majd szinte azonnal elpillantott. Ezt még egyszer eljátszotta, én pedig megunva az egészet lehasaltam a pléden, arra várva, hogy vége legyen ennek a napnak.
már nem sok kellett, hogy elaludjak, de ekkor meghallottam Lauren egyre hangosodó nevetését. Megfordultam, majd lassan kinyitottam a szemem, ami elég nehézkes volt, a tűző nap miatt. Amint az kiderült, Ashton elől menekült, aki rá akarta venni őt, hogy lecsússzon a legmagasabb csúszdán.
-Aludtál? - lepődött meg Lauren
-Majdnem. - dőltem fel - Ne haragudjatok, de azt hiszem én inkább haza megyek. Ott találkozunk.
-Haza mész? - kérdezett vissza Lauren - Nemhogy bejönnél a vízbe.
-Hagyd, ha egyszer menni akar. - szólt közbe Ashton
Csak egy hálás pillantást vetettem rá, majd szedtem a cuccom és eljöttem. Tényleg nem volt értelme maradnom, hisz aludni otthon is tudok.

Nicole*

Négy nap telt el azóta, hogy megfordult a fejemben az a szörnyű gondolat. Többször is elvetettem az ötletet, most mégis itt állok az út szélén, arra várva, hogy valaki felvegyen. Ismét. Három borzalmas és elképzelhetetlenül nehéz napon vagyok túl. Minden egyes pillanatban gyűlölöm magam ezért, de ha nem tenném, nem lenne pénzem sem ételre, sem másra. Jelenleg még az utcán élek, de legalább tudok enni. Szörnyű. Minden nap sírva alszom el és minden reggel sírva kelek. Könnyek közt járkálok az utcán, majdhogynem egy szál semmiben, de nincs más választásom. Jelen pillanatban nem látok más kiutat. A hideg ráz minden alkalommal, amikor előveszem azt a mocskos pénzt a munkám miatt, ha fizetni szeretnék valamiért. Sohasem fogom ezt megbocsátani magamnak.
A mai napra végeztem, szóval azt teszem, amit az utóbbi napokban is. Veszek némi kaját, majd lekuporodok egy padra és sírok, míg csak tudok. Nehézkesen veszem a levegőt a rohamszerű zokogástól. Soha sem hittem volna, hogy egyszer nem, hogy bele kellene képzelnem magam egy prostituált helyébe, de át kell élnem. Nem éreztem még magam soha ilyen mocskosnak és megalázottnak. Elítélem magam emiatt és nem fogok tudni megbékélni a gondolattal, hogy ezt művelem. Egyszerűen borzalmas.
A könnyeimtől nemhogy nem láttam semmit, de még a kaját sem tudtam rendesen megenni, hisz levegőt is alig kaptam. Megpróbáltam kicsit lenyugodni, igaz nem nagyon sikerült. Arcomat kezeimbe temetve siránkoztam, majd amikor felpillantottam, először megijedtem, majd jobban belegondolva kissé meg is lepődtem. Egy kéz tartott felém egy papír zsebkendőt, de hiába próbáltam rá jönni, hogy is néz ki a személy, a könnyektől nem láttam.
-Köszönöm. - fogadtam el a zsebkendőt
Miután a látásom kitisztul és felnéztem, nem akartam hinni a szememnek.
-Szia. - köszönt egy gyenge mosollyal a lelkes segítő - Luke vagyok.