2014. június 18., szerda

01.fejezet - Tessék?

Hűha! Elég régóta nem hallattam magamról, de megvan rá az okom. Kicsit több, mint három hónapja dolgozgatok ezen a blogon. Pár hete be is jelentettem az érkezését, ami akkor még kilátástalan volt. Bízom benne, hogy sokaknak elnyeri majd a tetszését és a kezdetleges sablonosság ellenére megvárjátok, míg egy kicsit beindul a történet és nem ítéltek elhamarkodottan. Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást és ne felejtsetek véleményt nyilvánítani!:)

Nicole*

-Lányok! - kiáltott fel anya
-Tessék? - ordítottam vissza a szobámból
-Elviszem Laurát az orvoshoz, jövünk nemsokára.
-Rendben! - tudattam vele, hogy felfogtam a hallottakat
Ezután nem sokkal ajtócsapódást hallottam, ami azt jelentette, hogy elindultak. Apa még dolgozik, szóval legalább fél óráig egyedül leszek itthon Vonnieval.
-Anyáék miért mentek orvoshoz? - rohant be a szobámba a húgom
-Nem tudom. - vontam vállat
-Mikor jönnek vissza?
-Nem tudom. - ismételtem meg önmagam - Miért? Baj van? - fordultam felé
-Éhes vagyok. - sóhajtott nagyot - De megvárom őket.
-Csinálok neked valamit, gyere. - nyújtottam a kezem, miközben az ajtó felé sétáltam
-Inkább megvárom anyát.
Csípőre tett kézzel és összeráncolt szemöldökkel álltam előtte. Tény, hogy nem vagyok konyhatündér, de ennyire nem lehetek rossz.
-Egy szendvicset még össze tudok dobni. - nevettem
-Azt megengedem. - rohant el mellettem
Fejet ráztam, majd utána mentem. Előszedtem a hozzávalókat, majd készítettem neki egy szendvicset, amit azonnal el is tüntetett. Elmosogattam, míg ő folytatta a tanulást.
A délután nagy része zene hallgatással és evéssel telt, mint máskor.
Vacsora után épp zuhanyozni készültem, amikor megkívántam egy kis csokit. Lecaflattam hát a konyhába, ahol a vacsoráját piszkáló anyába futottam. Kedvetlenül ült a tányérja felett, mint aki nem is itt van.
-Minden rendben? - kérdeztem aggódva
Csak pár másodperccel később eszmélt fel, majd zavaros tekintetét rám emelve nyitotta szóra ajkait.
-El tudnál menni holnap délután Vonnie iskolájába? Nem tudok érte menni.
-Persze, hányra menjek?
-Fél kettőre. Köszi, kicsim. - sóhajtott nagyot
Lassú, lomha léptekkel felállt, majd megfogta a tányérját és a mosogató felé vette az irányt. Két lépés megtétele után azonban kiesett keze közül a porcelán és a földre hullva beterítette a padlót a kihűlt étel és a különböző nagyságú szilánkok.
-Hagyd, majd feltakarítom. - mondtam rosszalló tekintettel - Inkább menj, feküdj le.
-Köszönöm. - homlokon puszilt, majd elindult a szobájába
Reméltem, hogy csak elfáradt és nem történt semmi komoly. Nem akartam tovább faggatni, ha mégis van valami, előbb-utóbb úgy is elmondja majd.
Feltakarítottam a tányért, megettem a csokimat, majd lezuhanyoztam. Aludni készültem, de nem hagyott nyugodni anya aggódó arckifejezése. Ez nem a fáradság műve, ezzel nem tudtam magam sokáig nyugtatni.

Ahogy megérkeztem Vonnie iskolájába, azonnal az osztályterme keresésére indultam. Régóta nem jártam itt, féltem, hogy eltévedek. Végül mégis meg lett és az út alatt végig azt hallgattam, mit tanultak a mai nap. Vonnie tényleg beszámolt szinte mindenről. Arról, hogy épp miről beszélgettek az órán, mikor volt szünet, mikor, mit és hol ebédelt és még sorolhatnám. Feltétlen szeretem őt, de néha annyit locsog, hogy belefeledkezik az ember mindenbe. Furcsa ezt mondani, hisz még csak 8 éves, mégis igaz. Nincs olyan ismerősöm, aki többet beszélne, vagy közel annyit, mint ő.
Gondolatmenetemből a telefonom csörgése rángatott ki. Így végre kénytelen voltam egy rövid időre hallgatásra késztetni a húgom, míg a hívómmal társalogtam.
-Szia, Emma. Mi a helyzet? - szóltam bele jó kedvűen
-Nem sok. - mondta unottan - Megiszunk valamit délután?
-Persze, gyere át fél három körül. - egyeztem bele azonnal
-Rendben, akkor délután. Szia.
Nem tudtam mire vélni ezt a hívást. Elég sietős és lényegre törő volt, ami nem Emmára vall. Máskor hosszasan cseveg a pasikról, a suliról és minden másról, majd amikor épp letenné a telefont, eszébe jut, hogy miért is hívott eredetileg.
-Mi az ebéd? - vont kérdőre Vonnie
-Tekintve, hogy nem eszed a főztöm, anya pedig kilátástalan mikor ér haza, rendelünk.
-Reméltem. - nevetett
-Anya nem mondta, megyünk-e valahova nyaralni? - fogtam kérdőre
-Nem tudok róla. - válaszolt kis gondolkozás után
Lassan haza értünk és meglepetésünkre otthon találtunk mindenkit. Senkinek nem volt túl jó kedve, így inkább nem kérdezősködtem. Segítettem Vonnienak elpakolni a cuccait, majd lesétáltunk a konyhába, ahol anya épp az ebédet készítette. Körbe ültük az asztalt, majd csak szótlanul enni kezdtünk. Általában mindenki elmeséli a napját, van, hogy másfél órán át tart az ebéd. Most azonban csak mindenki csendben elfogyasztotta a rakott tésztát és ment a dolgára. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy valami nagy baj történt.
Mindeközben feltűnt, hogy pillanatokon belül beállíthat Emma, hogy elmenjünk valahová. Épp, hogy ez megfordult a fejemben, a szobám nyitott ajtaján ejtett meg három tompa kopogást. Eléggé el volt kenődve, féltem, hogy valami rossz dolog történt.
-Baj van? - vontam azonnal kérdőre
-Mondhatjuk. - válaszát hatalmas sóhaj kísérte
-Úristen, Emma, kezdek félni. Mi történt? - türelmetlenkedtem
-Tudom úgy volt, hogy a nyár nagy részét együtt töltjük majd, de a terveink nem fognak összejönni. Elköltözünk. - nyögte ki egyre szomorúbban
-Hova? Mikor? Miért? - kérdeztem szinte már felháborodva
Hirtelen annyi kérdés merült fel bennem, azt sem tudtam melyikre szeretnék először választ kapni.
-New Yorkba, a főiskola miatt. Vagyis egyértelműen a hétből 5 napot egyébként is ott töltöttem volna az iskola miatt, de anyáék jobbnak látják, ha velem együtt jönnek és végleg ott is maradunk az utazási költségek és hasonlók miatt. Apa már keresett is munkát és.. - mesélés közben váratlanul könnyekben tört ki
Ahogy Emma kezébe nyomtam egy zsebkendőt az asztalról és ő törölgetni kezdte a könnyeit, miközben próbált mesélni, engem is elkapott a sírás. Ahelyett, hogy elmentünk volna a megbeszéltekhez híven meginni valamit, egész délután a szobámban sírtunk és beszélgettünk. Felidéztünk szinte minden emlékezetes pillanatot, amiken vagy jót nevettünk, vagy ismét sírásban törtünk ki.
Beszélgetésünk közepette kopogtak az ajtón, majd beinvitáltam a személyt. Anya nyitott be, majd kicsit meglepődve pillantott Emmára, de nem is kérdezett semmit. Rám nézett, majd szólásra nyitotta ajkait.
-Megyek a boltba, hozzak nektek valamit? - fordult hol felém, hol Emmához
-Hozna nekem egy baracklevet, ha van? Kifize.. - szólalt meg Emma, ám anya közbe vágott
-Oh, hagyd csak. - legyintett - Nem nagy dolog.
-De Mrs. Reyno..
-Semmi de, hagyd csak. - erősködött anya, majd kérdőn rám nézett
-Valami csokit, vagy chipset hozhatsz.
-Semmi más?
-Nem. - válaszolt Emma
-Rendben, jövök nemsokára.
-Köszönjük. - kiáltott utána Emma - Annyira fogtok hiányozni.
-Te is nekünk. - mondtam szomorúan - Ígérd meg, hogy mindig írsz, ha van időd. Postagalambot is küldhetsz, csak adj magadról jelet. - nevettem
-Rendben. - kacagott ő is - El sem hiszed, mennyire félek.
-El tudom képzelni. De nem lesz semmi baj. Az iskolában egyébként is új lettél volna, a városiakkal pedig nem lesz gond megkedveltetni magad, ha ilyen maradsz.
-Ha már ez amúgy is egy érzelgős délutánra sikerült, szeretném, ha tudnád, hogy soha nem volt ilyen jó barátnőm.
-Ezzel én is így vagyok. - mondtam széles mosollyal
-Épp ezért kell minden további nélkül kikísérned majd a reptérre. - mondta ellent nem tűrő hangon
-Feltétlen. - bólintottam nagyot - Mikor indultok?
-Három nap. - nyelt nagyot
-Az nem sok. - ráztam a fejem - Még egy napot mindenképp együtt kell töltenünk.
-Ez egyértelmű. - mosolygott - Csak most örülök, hogy nincs barátom.
-Milyen nehéz lenne elbúcsúzni.
-Vagy eldönteni, hogy távkapcsolattal próbálkozunk, vagy szakítunk.
-Nekem is csak ezért nincs senkim. Ki tudja mikor költözünk el. - próbáltam oldani a feszültséget
Sikerült is, Emma felnevetett, de hamar el is komorodott. Nagyon bántja ez a dolog, vagy lehet csak a félelem teszi, de nem láttam még ilyen letörtnek.

Este hét óra lehetett, hogy Emma felült a rózsaszín biciklijére, majd hazatekert. Láthatóan vidámabban ment el, mint ahogy jött. Örültem neki, hogy sikerült kicsit lelket öntenem belé. Meglehetősen fél a költözéstől, ahogy sokan mások is.
Miután kikísértem őt és a szobámba vettem az irányt, hogy a pizsamámmal a kezemben a fürdőbe mehessek, összefutottam a nappaliban anyával. Nem bírtam tovább, tudnom kellett, hogy mégis mi történt. Leültem mellé, majd lassan összeszedtem a gondolataimat. Nem tudtam, hogyan kérdezzek rá, hogy biztosan válaszoljon.
-Mi történt? - vágtam bele végül - Napok óta kedvetlenek vagytok mindannyian. Mintha egész nap nem is itt járna az eszetek.
-Kicsim, ez nem a megfelelő alkalom, hogy elmondjam. - próbálta kihúzni magát
-Miért? Mikor lesz az? - kérdeztem kicsit türelmetlenebbül - Napok óta ezen rágódom, mégsem jutottam semmire. Nem bízol bennem? Tizennyolc vagyok, nem nyolc éves, anya. Fel tudom fogni a hallottakat.
-Biztos vagy benne? - kérdezte némi dühvel a hangjában
Meg lehet, hogy nem így kellett volna lerohannom, de másképp ne árulna el semmit.
-Ha nem így lenne, megkérdeztem volna, hogy mi a baj?
Válaszként a kérdésemre csak vett egy mély levegőt, majd felhúzott térdeire engedte összekulcsolt kezeit. Fejét lehajtotta, majd motyogott valamit, de lehetetlen volt értenem bármit is.
-Tessék? - kérdeztem vissza - Nem értettem mit mondtál.
Kis szótlanság után felemelte fejét, rám nézett, majd könnyes szemmel újra elismételte.
-Laura rákos. - ekkor pedig eltört a mécses

2 megjegyzés: