2014. június 29., vasárnap

04.fejezet - Nehéz döntések

Jó estét mindenkinek! Remélem vártátok már a folytatást. A szavazás még mindig él. Kommenteljetek bátran, hisz az apró észrevételeitekből tudom egy kicsit jobbra formálni a történetet. Valamint már a blog trailerét is láthatjátok, ha az oldalaknál a 'Trailer' címszóra kattintotok. Remélem tetszik majd, jó olvasást!:)

Nicole*

-Nagyon sajnálom, de nem segíthetünk.
Ledermedtem. Mindenem remegett, a szemeimből megállás nélkül potyogtak a könnycseppek. Ott feküdt az ölemben a halott nővérem. A legnagyobb ellenségemnek sem sem kívánom, hogy átéljen egy hasonlót.
Miközben a mentősök értesítették az illetékest, aki elszállítja a holttestet, megpróbáltam előkotorni a mobilom, hogy felhívhassam a szüleimet. Amint anya felvette a telefont, próbáltam annyira lenyugodni, hogy megértse, mit akarok kipréselni az ajkaimon.
-Gyertek a Cloud Nine-ba, amilyen gyorsan csak tudtok. - mondtam el sokadik nekifutásra
Anya nem válaszolt, csak kinyomta a telefont. Feltételezhetően tudta, hogy nagy a baj.
Közben kiért egy középkorú nő, majd egy fekete zsákba helyezte Laura testét, némi segítséggel. Nem bírtam. Kimentem a klub elé, ott váram meg anyáékat. Egyébként sem lakunk messze a szórakozó helytől, de a szüleim rekordidő alatt kiértek. Továbbra is csak nehezen tudtam kierőltetni a hangokat a torkomon, de valahogy el kellet magyaráznom nekik, hogy mi történt. Anya alig bírta hallgatni. Apa helyette is erős volt, egészen addig, míg be nem mentek és meg nem látta a hullazsákot. Kimentem Vonniehoz az autóba. Nem akartam, hogy féljen. Rávettem, hogy fejét az ölembe hajtva próbáljon meg aludni. Én addig a síráson kívül mást nem nagyon tudtam csinálni. Előkotortam a telefonom, majd felhívtam Emmát. Tény, hogy fél egy is elmúlt, de nálunk ez sohasem számított.
-Mi történt? - kérdezte rekedt hangon
-Lau..Laura meghalt. - nyögtem ki nehezen
-Mi? - döbbent le
Körülbelül egy órát beszéltünk, míg Vonnie az ölemben aludta az igazak álmát. Csak azután tettem le a telefont, hogy haza értünk és megpróbáltam aludni. Emma igyekezett lelket önteni belém, de ő is tudta, hogy ez lehetetlen.
Ahogy hallottam, anya is egész este sírt, de neki ott volt apa, aki vigasztalta őt, hiába kapkodta ő is a levegőt. Vonnie azt sem tudta mi történik. Szörnyű lesz megkísérelni azt, hogy megértessük vele, mi zajlik most. Nem leszek rá képes, de úgy érzem ez a feladat rám vár.

Két hét. Két hét telt el Laura halála óta. A temetésen rengetegen voltak. Család, barátok, régi osztálytársak, munkatársak. Mindenki szerette őt. Vidám volt és kedves. Jól esett ez a sok támogatás, de tisztában voltam vele, hogy a fele sem igaz. Nem akarok senkit megbántani ezzel, de hiába ígérik, hogy segítenek, amiben csak tudnak, nem fogják betartani. Csak a nagyszüleim hiányoznak innen. Lehet furcsán hangzik ez egy tizennyolc éves lány szájából, de tudom, hogy odafentről vigyáznak ránk.
-Mit csinálsz? - kérdezte anya, miközben épp a gép előtt tevékenykedtem
-Emmával beszélek. - fordultam felé
-Hello, Mrs. Reynolds. - integetett Emma
-Szia, Emma. - mosolyodott el anya - Hogy vagy? Milyen New York?
-Egész jól, köszönöm. Kell még egy kis idő, míg megszokom, de túl lehet élni. 
-Vigyázzatok magatokra, üdvözlöm a szüleidet.
-Átadom és köszönjük.
Ahogy a szobámban fel-alá járkáló anyára néztem, rá jöttem, hogy a szennyeseket szedi össze. Megpillantottam a kezében Laura néhány holmiját. Értetlenkedve figyeltem, ahogy anya kimegy a szobámból, de mivel Emmával beszéltem, nem rohantam utána, hogy kérdőre vonjam.
-Baj van? - zökkentett issza Emma aggódó hangja
-Nem, dehogy. Csak anyánál volt Laura néhány ruhája. - törölgettem a szemem - Mostanában olyan furcsán viselkedik.
-Ezt hogy érted?
-Nem is tudom. - bizonytalankodtam - Tegnap például öt főre terített a vacsoránál. Azelőtt pedig el akart menni Lauráért a munkahelyére. Most meg ez.
-Biztos csak nehezen dolgozza fel a történteket. Lehet a ruhákat oda akarja adni egy alapítványnak. - ötletelt Emma
-Remélem. - sóhajtottam nagyot - Aggódom érte.
-Tudom, de adj neki egy kis időt.
-Mindegy is, mesélj inkább, milyen a felhozatal?
-Nagyon jó. - nevetett - Van nem messze a lakásunktól egy kisbolt, ilyen családi vállalkozás. A tulaj fia van ott legtöbbször délután, ha épp nem tanul. Magas, fekete hajú, zöldeskék szemmel.
Széles mosolyra húztam ajkaimat, de nem tudtam őszintén Emmára figyelni. Bánkódtam is miatta, de azt hiszem ő is megértené, ha tudná, hogy végig azon járt az eszem, mi lehet anyával.

Nem sokat beszéltem Emmával délután, mert elment néhány helyi lánnyal és fiúval. Örültem, hogy könnyen beilleszkedik, de természetesen még mindig nagyon hiányzik. Tudom, hogy igaza van és adnom kellene anyának egy kis időt, de azt hiszem az nem teljesen normális, hogy elfelejti, hogy meghalt a lánya. Persze, én is azon vagyok, hogy ezt kitöröljem az emlékeim közül, de lehetetlen.
-Anya. - szólítottam meg, ahogy a konyhába értem - Minden rendben?
-Persze. Miért ne lenne? - kérdezett vissza
-Mert megint öt főre terítettél. Anya, csak négyen ebédelünk, ahogy négyen vacsorázunk és négyen reggelizünk.
Tudom, eléggé nyers voltam, de már nem az első alkalom, hogy erre fel kell hívnom a figyelmét.
-Én buta. - csapta magát gyengén homlokon - Mindig elfelejtem, hogy Laura elköltözött.
Összeráncoltam a szemöldököm, próbáltam értelmet keresni a mondatában. Reménykedtem benne, hogy félre hallottam, de nem így volt.
-Nem. - ráztam meg a fejem, majd nagyot nyeltem - Anya, Laura meghalt.
-Mi? - hitetlenkedett - Miért mondasz ilyeneket?
Rá emeltem tekintetem, de nem az a nő nézett vissza rám, aki felnevelt. Tényleg elhitette magával, hogy Laura csupán elköltözött.
Felálltam, majd a szobámba rohantam. Ahogy elhaladtam anyáék hálója előtt és egy pillanatra benéztem a résnyire nyitott ajtón, megláttam apát. Épp a whisky ízével próbálta meg felejteni a gondjait. Nem akartam ezt. Dühösen öltöztem át és igyekeztem el a kórházba. Féltem Vonniet otthon hagyni a szüleimmel, de nem tudtam magammal hozni.
-Elnézést.
-Miben segíthetek? - kérdezte a recepciós
-Tudnék beszélni egy pszichológussal? - vágtam a közepébe
-Lássuk csak. - fordult a monitor felé - Dr. Blue jelenleg szabad. Megtalálja őt a büfében, vagy a kórtermében, ami az első emeleten van.
-Rendben, nagyon köszönöm. - hálálkodtam
Mivel soha életemben nem láttam még az orvost, úgy döntöttem a kórterméhez megyek, hisz egyszer csak visszajön. Bekopogtam, azonban senki nem nyitott ajtót, így leültem az ajtaja melletti székre. Nem kellett sokat várnom, perceken belül megjelent, a kávéját kavargatva.
-Jó napot. - üdvözölt kedvesen - Segíthetek valamiben?
Felálltam, majd miközben kinyitotta az ajtót, félve szóra nyitottam ajkaim.
-Ne haragudjon a zavarásért, de szeretnék kérdezni valami.
-Jöjjön be, kérem. - invitált be - Foglaljon helyet.
-Köszönöm. - ültem le vele szemben
-Nos, mi a panasza?
-Nem, nem magam miatt jöttem. Úgy két hete meghalt a nővérem. - mondatom közepette a hideg rázott
-Részvétem. - mondta őszintén
-Köszönöm. Azért jöttem, mert azt hiszem az anyám kezd beleőrülni.
-Miből gondolja? - kérdezte kíváncsian
-Szinte minden alkalommal, amikor főz, egyel több személyre terít. Párszor el akart menni a nővéremért a munkahelyére és mindig kimossa a ruháit, annak ellenére, hogy senki nem hordja őket. Ma pedig, mielőtt idejöttem, ismét megterített a nővéremnek is, én pedig rászóltam. Majd azt mondta, hogy mindig elfelejti, hogy Laura már elköltözött. Amikor pedig emlékeztettem rá, hogy nem elköltözött, hanem meghalt, felháborodott és nem akarta elhinni.
-Értem. - bólintott nagyot - Tudja, ez normális dolog. Az anyák azt a tényt dolgozzák fel a legnehezebben, hogy meghalt a gyermekük. Próbálják magukat valami olyannal vigasztalni, ami nem reális, ez esetben a költözés.
-Lehet tenni ellene valamit? - kérdeztem reménykedve
-Ami azt illeti, nem sok mindent. Sokszor megpróbálják beleverni az illető fejébe, hogy az a valaki meghal, de mindenki másképp reagál az ilyen helyzetekre. Lehet, hogy az édesanyja épp dührohamot kapna, éppen sírógörcsöt, vagy csak még jobban bele élné magát abba a tudatba, hogy a halott lánya csak elköltözött.
-Akkor csak hagyjam rá és várjam, hogy mikor bolondul meg? - türelmetlenkedtem
-Ezt egy szóval sem mondtam. - ellenkezett az orvos - Csak ne dühítse fel olyan dolgokkal, hogy megpróbálja elmagyarázni neki, hogy a lánya meghalt. Finoman közölje vele, vagy csak apró jelekkel mutassa neki.
-Ha nem változik? Vagy esetleg rosszabbodna az állapota?
-Akkor hívjon. - nyújtott felém egy névjegykártyát - Megbeszélünk egy időpontot és meglátogatom magukat.
-Rendben. - bólintottam nagyot - Nagyon köszönöm, doktor úr és még egyszer, elnézést a zavarásért.
-Ez a munkám. - állt fel
Kezet fogtunk, majd elkísért az ajtóig. Ugyan nem jutottam sokkal előrébb, de örültem, hogy legalább van valaki, aki meg tudja mondani, hogy mi történik most anyával.
Siettem haza, mert már éhes is voltam és fáradt is. Pár lépésre a bejárati ajtótól kiabálást hallottam. Egy szót sem értettem, de berontottam a házba. A konyhában anya és apa álltak egymással szembe. Apa dühösen kiabált, miközben anya kisírt szemeivel rám nézett. Ott állt mögötte Vonnie, aki már szinte remegett a félelemtől. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Lábaim a földbe gyökereztek, az volt az első gondolatom, hogy ki kell őt innen vinnem.
-Mi a franc folyik itt? - kérdeztem türelmetlenül
-Anyád nem bírja felfogni, hogy Laura meghalt. - válaszolt apa, anyára kiabálva
Ő csak a füleihez emelte a kezeit, majd sírva a padlóra rogyott, miközben egyre halkabban mondogatta magának, hogy ez nem igaz.
-Ne kiabálj vele! -szóltam apára
Anya mellé térdeltem, majd próbáltam felállítani őt, miközben Vonniet kiküldtem a ház elé. Apa megragadta a karom, majd  felállított. Dühös szemeibe néztem, de ő csak még erősebben szorította a karom. Részeg volt és nem gondolkozott. Ha én féltem tőle, mit érezhetett Vonnie? Azt sem tudom mit tett vele, de ha egy ujjal is hozzá ért, biztosan nagyon megbánja.
-Engedj el! Ez fáj. - próbáltam lehámozni magamról a kezét
-Nekem is fáj. El akarom felejteni, hogy meghalt, de anyád úgy tesz, mintha még élne. - suttogta egyre idegesebben 
-Anya, menj ki Vonniehoz, nehogy elkószáljon.
Háttal álltam neki, de miután ajtócsapódás hallottam, tudtam, hogy megtette. Apa még mindig a csuklómat szorította, ami egyre jobban fájt.
-Engedj el! - próbálkoztam ismét
-Hogy te is elmenj? - förmedt rám - Nem akartam, hogy ez legyen, de nem bírtam anyádat hallgatni.
Szájához emelte az üveget, én pedig kapva az alkalmon hatalmas erőfeszítéssel, de kihúztam kezem a szorításából. Ezután vállainál fogva löktem rajta egyet és ahogy csak erőm engedte, kirontottam az ajtón. 
-Fussatok! - utasítottam a húgom és anyát
Nem kérdezősködtek, csak tették, amit kértem. Miközben sikerült egyre távolabb kerülnünk, hátrapillantottam, majd kicsit lassítottam. Ott állt a ház előtt, dühöngve, miközben még mindig a fájdalmas nyögése visszhangzott a fejemben, ami minden bizonnyal a földre esés következtében hagyta el ajkait. Befelé menet belerúgott az ajtóba és becsapta azt. Kicsit megnyugodtam. Lepihentünk egy közeli parkban. 
-Mi történt? - igyekeztem nyugodtan beszélgetni
-Nem tudom. - válaszolt anya felzaklatva - Csak megint többet terítettem, erre apád rám ordított. Veszekedni kezdtünk, mire Vonnie elsírta magát és a szobájába akart menni. Kezet emelt rá, én pedig meglöktem őt. Aztán elkezdte mondani, hogy Laura meghalt és nem jó ez így senkinek. - végül elsírta magát - Aztán megjöttél és a többit már tudod.
-Nem lesz semmi baj. - húztam magamhoz a mellettem ülő Vonniet, majd homlokon pusziltam
Őt sajnáltam a legjobban, hisz nem tehetett semmiről. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez így nem fog működni.
-Anya, tudom, hogy utálni fogsz emiatt, de el kell jönnöd velem valahova. 
-Hova? - nézett rám kérdőn
-Egy pszichológushoz. 
-Mi? Miért? - háborodott fel
-Mert valami nincs rendben.
-Szerinted apádnak van igaza? - kért számon
-Ezt nem mondtam. Nekem egyébként sincs apám, ezek után. - mondta dühösen - Csak beszélgetsz egy kicsit egy férfivel, semmi több.
-De semmi több. - mondta ellent nem tűrő hangon

Anya már lassan egy órája bent van Dr. Blue rendelőjében. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz.
-Nem vagy szomjas? - fordultam Vonnie felé
Válaszként csak megrázta a fejét. Még mindig reszketett. Nem tudom, hogyan fogja ezt kiheverni. 
Dr. Blue rendelőjének ajtaja nyílt, én pedig felálltam. Először anya lépett ki rajta, nyomában az orvossal. Kezet fogtak, majd megkértem anyát és Vonniet, hogy várjanak meg odalent.
Dr. Blue behívott, majd zavart tekintettel rám pillantott. Mintha nem tudná mit és hogyan közölje.
-Nincsenek túl jó híreim. - kezdett bele végül - Azt hiszem az édesanyja nem tudja feldolgozni a nővére halálát. Félő, hogy egész életében abban a hitben marad, hogy csak elköltözött.
-Nem lehet tenni ellene valamit? - kérdeztem kétségbeesve
-Talán, de nem hiszem, hogy tetszene neki.
-Szerintem most inkább gondoskodok én róla, mint ő rólunk. Ha van esély a gyógyulásra, rá veszem, hogy megtegye.
-Csúnyán hangozhat, de csak egy elmegyógyintézetben tudnak segíteni rajta.
Nagyot sóhajtottam, ettől tartottam. 
Megköszöntem az orvosnak a segítségét, majd lementem a rám váró anyához és Vonniehoz. Legszívesebben haza mentem volna velük, de ki tudja, az az elmebeteg állat mikor van ott. Nem is magamat féltettem, hanem Vonniet és anyát. De az sem volt jó, hogy mindenféle gondolkozás nélkül az utcára rohantunk. Nincs hova mennünk. Ezért is örülnék, ha anya elfogadná a tényt, hogy elmegyógyintézetbe kell mennie. Kapna enni, lenne hol aludnia és tisztálkodnia. Már csak azt nem tudom Vonnieval mi legyen. Hisz ő nem bolondult meg.

Szinte hihetetlen. Körülbelül három hete minden éjszaka egy padon sírom magam álomba. Csak az a tudat vigasztal, hogy Vonnie és anya jól vannak. Nem volt más ötletem, miután anyát egy elmegyógyintézetbe küldtem, Vonniet beraktam egy nevelőotthonba. Szörnyen érzem magam emiatt, de tudom, hogy jobb neki ott, mint idekint velem. Én már elmúltam tizennyolc, így én kint rekedtem. Azonban nem tudom őt kihozni onnan, amikor akarom. Szigorú feltételekhez van kötve a gyerekek kiváltása. Mindenek előtt tizennyolc évesnek kell lennem, amivel nincs is gond. Viszont a megfelelő családi környezet megteremtése, már lehetetlennek tűnik. Mindennap munkát keresve járok az utcákon, de mégis ki bízna bármit is egy hajléktalanra? Csak azért, mert fiatal vagyok, azt hiszik a drogok és az alkohol juttatott ide. Pedig, ha néhányan megállnának és meghallgatnák a történetem, azt hiszem kicsit ledöbbennének.
Régóta kering az a gondolat a fejemben, hogy olyan pénzszerzési eszközhöz folyamodon, ami a legrosszabb rémálmaimban sem szerepel. Láttam már néhány nőt az évek alatt, mióta itt élek, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is erre vetemedem. Viszont azt hiszem nincs más választásom. Ki kell állnom az utcára.

2014. június 25., szerda

03.fejezet - Cloud Nine

Hello mindenki! Örömmel jelentem, hogy megérkezett a blog harmadik fejezete. Kevesebb érdeklődő van még mindig, de azt hiszem megbirkózom vele. Azt reméltem kicsit érdekesebb lesz majd a történet, de se baj. Ha balra pillantotok láthattok egy szavazást, ami szeretném, ha nagyon őszintén válaszolnátok meg. A következő részre valószínűleg már a kinézet is változni fog. Addig is jó olvasást!:)

Nicole*

Szó szerint kirontottam a kávézóból, majd taxit fogtam. Idegesen rohantam fel a kórház második emeletére, miután a földszinten egy nővér oda irányított. Ahogy felértem a lépcsőn, körbe néztem a végtelennek tűnő folyosón, ahol megláttam a szüleimet. Gondolkozás nélkül odarohantam hozzájuk.
-Jöttem, amint tudtam. Mi történt? - kérdeztem levegő után kapkodva
-Nem tudom. - válaszolt anya remegő hangon - Laura bejött hozzám, de épp, hogy elkezdte volna a mondandóját, hirtelen összeesett és rángatózni kezdett.
Próbálta visszatartani a sírást, de egész testével remegett. Nagyon megijedt, amit nem is csodálok. még csak hallgatva is szörnyű, nemhogy látni, vagy átélni az egészet. Apa próbálta őt nyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
-Vonnie? - kérdeztem néhány perc múlva
-Még a barátnőjénél. Felhívtam az anyukáját, hogy nem maradhatna-e egy kicsit. - mondta egyre türelmetlenebbül anya
-Felesleges itt ülnöd. Már vagy fél órája várunk mi is valamire, de eddig még egy orvos sem volt hajlandó kijönni hozzánk. - mondta apa kissé dühös hangnemben - Menj el Vonniért és maradjatok otthon. Hívunk, amint megtudunk valamit.
-De itt aka..
-Mondtam valamit. - nézett rám szigorú tekintettel
Nem szóltam semmit. Nagy sóhajjal felálltam, majd megöleltem a fel-alá járkáló anyát. Elköszöntem tőlük és eljöttem. Újra taxit fogtam, majd elmentem Vonniért. Haza felé már gyalogoltunk, mert nem is voltunk messze és egyébként is jól esett kicsit kiszellőztetni a fejem. Minden megváltozott, alig egy hét alatt. A legjobb barátnőm elköltözött, a nővérem rákos, az anyám pedig kész idegroncs. Félek, hogy mi jöhet még.
-Nem vagy éhes? - kérdeztem Vonniet, miután haza értünk
-Nem. - kiabált a nappaliból
Ahogy megérkeztünk, rohant a TV elé.Én azonban nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Tudtam, hogy akkor megint csak sírás lesz a vége. Szívesebben mentem volna el sétálni valakivel, de tekintve, hogy Emma elutazott, a nővérem pedig kórházban van, nincs más, csak Vonnie.
-Anyáék hol vannak? - nézett körbe összeráncolt szemöldökkel
Erre a kérdésre nem számítottam. Mit mondhatnék neki? Ha az igazat, akkor azt is el kell mesélnem, hogy mi baja van Laurának. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, de nem akartam neki hazudni.
-Laura rosszul lett és bevitték a kórházba. - nyögtem ki végül
-Mi történt? - kérdezte megrémülve
-Nem tudom, anya azt mondta csak úgy hirtelen összeesett.
Végszóra megszólalt a telefonom. Kissé megnyugodva vettem tudomásul, hogy anya hív. Azonnal a fülemhez emeltem a készüléket, majd vártam, hogy valami biztatót mondjon.
-Gyertek be, ha tudtok. - szipogta alig érthetően
Remegve nyomta ki a telefont és tettem a zsebembe. Nem jutottam szóhoz. A szívem a torkomban dobogott, a könnyektől pedig ismét nem láttam semmit. Kézen fogtam Vonniet, becsuktam az ajtót, majd taxit fogtam.
Remegő végtagjaimon nehézkes volt felsétálni a kórház második emeletére, már arra sem nagyon emlékszem, hogyan sikerült.
Ahogy besétáltunk, szörnyű látvány tárulkozott elénk. Laura különböző gépekre kötve, fal fehéren, lehunyt szemekkel. Anya az ágya mellett egy zsebkendőt szorongatott remegő kezeiben. Alig mertem beljebb lépdelni. Vonnie még annyira sem, mint én. Szegénynek borzasztó lehet megpróbálni felfogni, mi is történik itt.
-Hogy van? - kérdeztem elcsukló hangon
Anya kicsit összerezzent a váratlan kérdéstől, hisz nem látta, vagy hallotta, hogy bejöttünk. Megfordult, majd vörös, duzzadt szemeit megtörölte.
-Egyre rosszabbul.
-Apa hol van? - néztem körbe a kóreremben
-A mosdóban. - válaszolt anya
Végszóra az említett személy meg is érkezett, majd leültette anyát. Ahogy elmesélték, mi is történik most Laurával, néha rá pillantottam Vonniera. Nem értette. Nem értett semmit, nem tudta elképzelni sem, hogy mi zajlik körülötte. Ha nem fogja fel, nem fog neki annyira fájni. Ilyen szempontból annyira nem is bánom.
-Mi lesz most? - kérdeztem félve, Laurára nézve
-Vidd le Vonniet a büfébe, igyatok valamit. - mondta apa, anya felé fordulva
Kicsit meglepődtem, hogy anya azonnal így is tett. Rá sem kellett kérdeztem, apa látta az értetlenkedő arckifejezésem, így azonnal megmagyarázta.
-Nem tudná még egyszer végig hallgatni, így is örülök, hogy sikerült abbahagynia a sírást, Vonnie pedig kicsi még ehhez.
-De mégis mi történt? - türelmetlenkedtem
-A doki nem ad többet két hétnél Laurának.
Szemeim elkerekedtek, hirtelen még pislogni is elfelejtettem. Nem akartam elhinni a hallottakat. A hideg futkosott rajtam, ahogy Laurára pillantottam. Egyre jobban féltem.

Laura még aznap este felkelt, hogy bekerült a kórházba. Az orvos eleinte nem akarta felzaklatni, ezért nem mondta el neki a rossz hírt. Azonban anya folyamatos sírása miatt Laura egyre idegesebb lett, így jobbnak láttuk, ha megtudja. A hallottak után kővé dermedt. Szinte meg sem mozdult és egy szót sem szólt. Úgy éreztük kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de már 3 napja fekszik, szinte mozdulatlanul és szótlanul. Anya jobbnak látta, ha nem jövök be egyedül hozzá, de mivel ő is és apa is dolgoznak, nem tudtam tétlenül otthon maradni. Megértem, hogy nem szeretné, ha végig nézném, ahogy haldoklik, de fel kell fognia, hogy mellette akarok lenni minden percben.
-Laura, minden rendben? - kérdeztem elfojtott hangon
Szigorú és kétségbeesett tekintetét rám emelte.
-Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? - rimánkodott rám - Hogy lenne minden rendben? Alig van hátra talán másfél hetem és ezt kérdezed?
A hangnemétől és a szavaitól levegőt is alig mertem venni. Sosem láttam még ilyennek. Tudom, hogy hülye kérdés volt, de mégis mit kellett volna tennem? Nem tudtam tovább ölbe tett kézzel ülni mellette és várni, hogy végre megszólaljon.
Mire magamhoz tértem a leteremtésétől, csak arra figyeltem fel, hogy letépkedi magáról a zsinórokat.
-Mit csinálsz? - álltam fel
-Mégis minek látszik? - kérdezte felháborodva
-Megőrültél? Azonnal feküdj vissza! - szóltam rá erényesen
-Miért tenném? Te szívesebben halnál meg egy kórházi ágyon? Nem fogom az utolsó napjaimat bezárva tölteni. Élni akarok, Nicki. Élni! - érvelt könnyes szemekkel
Bárhogy is néztem, igaza volt. Rettentően féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Megegyezett az orvossal. Tekintve, hogy nagykorú, nem kell a szülők belegyezése, így saját felelősségre távozhatott.
Csak attól félek, anyáék mit fognak szólni. Azt sem tudják, hogy bent voltam hozzá. Mi van, ha engem hibáztatnak majd? Nem tudnék azzal a teherrel a vállamon élni, hogy én vagyok a felelős a nővérem haláláért.
Gondolatmenetem ajtócsapódás zavarta meg. Megjöttek anyáék. A szívem a tokromban dobogott, a lábaim remegtek. Ahogy a nappaliba értek és elkezdtek lecuccolni, nem bírtam magamban tartani. De épp, hogy belekezdtem volna, anya belém fojtotta a szót.
-Jössz velünk a kórházba? - kérdezte készülődés közben
-Nem lesz rá szükség. - jelent meg Laura
-Te mit keresel itt? - döbbent le apa
-Nem fogok egy kórházban haldokolni, ha megtehetem úgy is, hogy közben élem az életem. - mondta magabiztosan
Nem érdekelte anyáék mit szólnak hozzá. Engem viszont annál inkább.
-Ki engedett ki? - förmedt rá anya
-Az orvosok. - válaszolt félvállról
-Szülői engedély nélkül? - húzta össze a szemöldökét apa
-Elmúltam tizennyolc.
-Mégsem úgy viselkedsz. - vágta rá anya
-Miért? Ti mit tennétek? Megvárnátok, hogy egy üres, unalmas kórházban érjen a halál? Bocsánat, hogy szeretnék boldogan meghalni.
Dühösen a szobájába rohant, majd becsapta az ajtót. Anya hatalmas sóhajjal rogyott le a kanapéra, majd arcát kezeibe temette.
-Tudom, hogy csak féltitek, ahogyan én is, de ebben igaza van. - szólaltam meg
Anya kétségbeesetten rám nézett, tudta, hogy Laurának van igaza. Felállt, majd a szobájához ment és bekopogott. Laura kis hezitálás után beengedte, ezután pedig semmit nem hallottam. Megnyugodtam, hogy végül nem lett belőle nagy baj. Lezuhanyoztam és szinte azonnal elaludtam.

Laura egy hete jött el a kórházból. Az állapota rosszabbodott ugyan, de saját bevallása szerint boldog, hogy nem odabent fekszik. Szörnyű volt látni, ahogy lefogy és egyre gyengébb lesz. Vonnie rettentően fél, néha vele kellett aludnom, mert felsírt álmában. Én is kimondhatatlanul félek. Félek attól, hogy Laura nem lesz velünk többé és félek a következményektől. Mi lesz ezután a családdal? Hogy fogjuk ezt viselni?
-Mehetünk? - kopogott Laura az ajtómon
-Egy pillanat, csak megkeresem a cipőm
Még utoljára szeretett volna elmenni velem bulizni és felcsípni egy srácot. Nem tudtam neki nemet mondani, szóval kirittyentettem magam és készem állok egy olyan éjszakára, amire nem biztos, hogy emlékezni fogok.
-Elmentünk! - kiáltott Laura az előszobából
-Nagyon vigyázzatok magatokra! - szólt vissza anya
-Háromra itthon legyetek! - mondta ellent nem tűrő hangon apa
-Hány pasit cserkészel be ma este? - bökött meg útközben egy kacér mosollyal Laura
-Nem tudom. - vontam vállat - Talán csak iszogatok majd a pultnál magamban.
-Nem azért viszlek. - háborodott fel
-Rendben, majd próbálkozok.
Nem fogom megerőltetni magam, de nem akartam elkeseríteni. Úgy sem fog rám figyelni, miközben flörtöl. Nem szeretnék egy bárban ismerkedni, nem szeretem az ilyen helyeket.

Luke*

Szombat este otthon ülni, ráadásul egyedül, egyszerűen felbecsülhetetlen. Ashton és Lauren a 3 éves évfordulójukat ünneplik, szóval nem számítok rá, hogy haza jönnek ma este. Azt hittem többet fogunk együtt lógni, ha sikerül összeköltözünk, de még majdhogynem kevesebbet találkozunk. Nekik meg van a saját kis világuk, én meg egyedül járok el bulizni.
Gondolatmenetem a telefonom csörgése zavarta meg, a kijelzőn Ashton nevével. Meglepődve emeltem a fülemhez a készüléket, reméltem, hogy nem történt semmi baj. 
-Hallgatlak. - szóltam bele
-Van kedved bulizni? - kérdezte Lauren
-Van. - válaszoltam bizonytalanul - Ash?
-Épp egy kuka fölött hányja ki magából a bort. - nevetett Lauren
-Úristen. - forgattam a szemem - Hol vagytok?
-Perceken belül a Cloud Nine-ban, ha a drágámnak sikerül abbahagynia a hányást.
-Rendben, ott várlak titeket.
Rosszalló tekintettel fejet ráztam, miután kinyomtam a telefont. Felvettem egy fekete, Nirvana feliratú pólót, majd egy szakadt farmert. Zsebre vágtam a telefonom, némi pénzt, majd miután becsuktam az ajtót, a kulcsot is. Negyed órás taxizással a megbeszélt helyen voltam. Ash és Lauren a bejáratnál vártak, már eléggé becsípve.
-Sziasztok. - sóhajtottam nagyot - Te ugye nem ittál? - kérdeztem reménykedve Laurent
-Nem annyit, mint ő. - bökött fejével Ashtonra
Bementünk, majd én és Lauren rendeltünk. Ashton így is alig tudott magáról, szóval azt hiszem érthető, hogy nem akartuk, hogy többet igyon.

Már lassan egy órája elbeszélgettünk Laurennel a bárban, Ashtonra vigyázva. Néha el is aludt, amit a horkolásának köszönhetően vettünk észre. Úgy döntöttünk még megiszogatjuk azt a koktélt, ami a kezünkben van és haza cipeljük valahogy Asht. Álmában nem csak horkol, hanem beszél is. Ez most sem volt másképp.
-Nagyon szeretlek, kicsim. - mondta csukott szemmel, alig érthetően
Lauren elmosolyodott, majd Ash hozzám bújt. Valószínűleg összekevert Laurennel. Hangosan felnevettünk, majd úgy döntöttünk most már tényleg haza visszük.
Épp, hogy kiértünk a bejárathoz és megpróbáltunk taxit fogni, szirénázó mentőautó keltette fel a figyelmünket. A klub mellett állt meg és azonnal kipattant belőle két férfi, táskákkal a kezükben.

Nicole*

Már órák óta itt vagyunk és még csak fel sem álltam a székről. Már nagyon unom azt nézni, ahogy Laura flörtöl és táncol a srácokkal. Haza szeretnék menni, de nem fogom őt egyedül itt hagyni.
-Mi a helyzet? - ült le mellém, majd beleivott az italomba
-Semmi. Nem vagy még fáradt? - kérdeztem türelmetlenül
-Alig múlt éjfél. - pillantott az órájára - Még csak most kezdődik az éjszaka.
Felállt, de abban a pillanatban össze is esett. Hirtelen utána kaptam, de a súly a földre nyomott. A hideg padlón ültem, kezeim közt az eszméletlen nővéremmel.
-Valaki! - próbáltam meg túl kiabálni a zenét - Valaki azonnal hívja a mentőket!
Egy ott dolgozó lány azonnal kikapcsolta a zenét, majd tárcsázta a mentőket. Közben többen is körénk gyűltek. Egy srác elzavart onnan mindenkit, amit nem tudtam neki eléggé meghálálni.
-Laura, kelj fel, kérlek. - simogattam az arcát
Tetőtől talpig remegtem. A mentő pillanatokon belül kiért, majd két férfi rohant át a tömegen. A fiatalabb, barna hajú Laura nyakához nyúlt, míg a másik a táskában kutakodott. Miután leemelte kezét, a társához fordult és suttogott neki valamit. Ő felállt, majd kiment. Ezután az ott maradt mentős rám emelte tekintetét.
-Nagyon sajnálom, de nem segíthetünk.

2014. június 21., szombat

02.fejezet - Kávézó

Jó estét! Hiába nemvolt túl nagy sikere az első résznek, mégis folytatom a blogot. Remélem idővel csak akad majd néhány ember, aki szívesen olvassa. Addig is, ha közéjük tartozol, iratkozz fel, kommentelj és pipálj! Jó olvasást! :)

Nicole*

-Laura rákos. - ekkor pedig eltört a mécses
Nem jutottam szóhoz. Csak üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben éreztem, hogy a könnyek eláztatják a nadrágom. Mozdulni sem tudtam, majd csak pecekkel később. Képtelen voltam elhinni, amit anya mondott. Amikor azonban magamhoz tértem, nem tudtam mást csinálni, csak szorosan magamhoz húztam őt, majd továbbra is hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon.
Féltem. Hirtelen elfelejtettem gondolkodni és mozogni. Anya térített magamhoz, miután kicsit lenyugodott. Alvás helyett is csak csendben sírtam és gondolkodtam. Mi lesz ezután? Attól tartok, Vonnie hogy fogja ezt feldolgozni. Hisz még csak 8 éves. Bízok benne, hogy nem lesz mit feldolgoznia, de anya szavaiból nem ezt szűrtem le.

Reggel körülbelül másfél órányi alvást követően voltam muszáj felébredni. Még volt néhány dolog, amit el kellett intéznem. Álmosan, hatalmas táskákkal a szemem alatt levánszorogtam a konyhába. Pillanatokkal később feltűnt Laura is, reggeli után kutatva. Nem tudtam mit tegyek, vagy mondjak. Anya vajon elmondta neki, hogy tudom, hogy beteg?
-Jó reggelt. - nyögtem ki végül
-Neked is. - viszonozta, majd beleharapott egy almába
Ezután nem tudtam megszólalni. Azon kattogtam, vajon mit mondhatnék. Tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy rákos, vagy mondjam el neki, hogy anya beavatott?
-Mit csinálsz ma? - foglalt helyet előttem
-Nem tudom. - vontam vállat
Felálltam, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem a tejet, majd a müzlit és egy tányért. Visszaültem, pillanatokkal később pedig neki láttam a reggelinek. Eközben Laura befejezte az almát, a csutkát pedig a kukába dobta. Még mindig nem tudtam, hogy megkérdezzem-e, hogy van. Ha nem akarta, hogy tudjuk mi baj van vele, annak biztosan oka volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy haragudjon anyára, amiért elmondta nekem.
-Kérsz? - ütötte meg a fülem egy újabb kérdés
Ötletem nem volt mire érti, így megfordultam, hogy láthassam. Épp narancslevet töltött egy pohárba, amit én is megkívántam. Válaszként csak tele szájjal bólintottam egyet. Ő készségesen elém helyezett egy üres poharat, majd megtöltötte. Megháláltam neki és azzal el is tűnt. Kicsit örültem, hogy sikerült megállnom, hogy nem kérdeztem meg tőle, de valahogy mégis olyan bunkónak érzem magam emiatt.
Megjelent a színen a kócos hajú Vonnie, aki hatalmas szemekkel nézett rám, majd egy-két alkalommal a müzlis tányéromra. Azonnal vettem a célzást és csináltam neki reggelit. Míg ő befejezte azt, én felmentem és elkészültem. Indulás előtt elmosogattam, majd közöltem az éppen otthon pihenőkkel, hogy amint elintézem a dolgomat, jövök. Semmi kedvem nem volt szombat délelőtt elbuszozni az iskoláig. Viszont, ha nem teszem meg, esélyes, hogy nem jutok be. Ugyan már előzetes felvételt nyertem, de míg nem megyek be az érettségi bizonyítványommal és nem tudom meg biztosra, addig kétséges.

Luke*

Lehet bolondnak tűnök, de már alig várom, hogy megkezdhessük a fősulis éveket. Ashtonnal gyerek korunk óta barátok vagyunk, ezen pedig az sem változtatott, hogy három éve barátnője van. Azóta is az a gyerekes, vicces és mindenen nevető srác, akit megismertem.
-Na végre. - csattantam fel türelmetlenül - Már épp üzenni akartam.
Ashtonra és Laurenre várva ültem egy kávézóban, a gondolataimba merülve.
-Ne haragudj, csak sokan voltak a fősulin. - mentegetőzött Ash
-Ezért kellett volna olyan okosnak lennetek, mint én és elmennetek még a nyolckor, nem tíz órakor odaállítani, amikor mindenki más kel.
-Mi van a házzal? - tért a lényegre
Nem válaszoltam. Hátra dőltem a széken, majd a zsebembe nyúltam. Előhúztam a kulcsot és egy diadalittas mosollyal megráztam. Azonnal hatalmas vigyor ült ki az arcukra, mire felnevettem.
-Holnap költözhetünk. - fűztem hozzá
-Remek. - mondta még mindig hatalmas mosollyal Lauren - Találkozzunk itt kilenc körül? - vetette fel az ötletet
-Tízkor? - döbbentem le - Szerinted Ash felkelne nyolckor csak azért, hogy elköltözzön? - néztem rá kérdőn
Ash felnevetett, majd szét tárta a karját, ezzel bizonyítva az igazam. Ahogy tovább beszélgettünk és kipillantottam az üvegfalon keresztül az utcára, hirtelen megállt velem az idő. Megláttam egy lányt elhaladni a járdán és nem tudtam, csak arra gondolni, hogy bárcsak ide jönne be. Azonban hiába mondogattam magamban újra és újra, hogy "kérlek, ide gyere be" sajnos nem történt meg. Viszont ahogy alaposan szemügyre vettem, egy váratlan pillanatban felnézett. A kávézóra pillantott, majd néhány másodperc elteltével tekintetünk találkozott. Akaratlanul is egy halvány mosoly csúszott az arcomra. Csak egy zavart szájhúzással, gyorsabb léptekkel és szaporább levegővétellel reagált rá. Nekem ez is elég volt, legalább láthattam az arcát. Lehet akkor sem tettem volna semmit, ha bejön a kávézóba, de örültem volna, ha megteszi.
-Héé! - csettintett Ash - Föld hívja Lukeot.
Megráztam a fejem, majd visszadőltem a székben. Vettem egy mély levegőt, majd Ashre szegeztem tekintetem.
-Mi történt? - kérdezte hitetlenkedve Lauren
-Semmi. - válaszoltam gondolkodás nélkül - Mit kérdeztél?
-Hogy nem megyünk el hétvégén a strandra? Hátha összeszedünk neked valakit.
-Bánom is én. - vontam vállat
-Ha felszolgáló lesz a csaj, remélem nem olyat fogsz ki, mint Lauren. - nevetett Ashton
Lauren csak egy dühös arckifejezéssel vállon ütötte őt, majd elfojtva a nevetését, karba tett kézzel hátradőlt a széken. Felnevettem, mert tudtam, hogy mire céloz. Nem egy iskolába jártak, egy bárban ismerkedtek meg, ahol Lauren jelenleg is dolgozik. Ashton és én bementünk egyik este, ő pedig elkezdett vele távolról szemezni. Rá mosolygott néha, majd mikor megunta, a pulthoz ment. Kért egy sört, amit Lauren ki is hozott. Vagyis félig. Ashton a korsóért nyúlt és véletlen összeért a kezük, de Lauren annyira zavarba jött, hogy elejtette a sört és széttört a korsó. Persze ő mai napig azt mondja, hogy Ash keze jéghideg volt, és megijedt, amikor megérintette őt, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Ashton kiengesztelésképp odahajolt hozzá, majd apró puszikkal hintette az arcát. Lauren hamar engedett neki, elmosolyodott és megcsókolta.
-Gyerekek, hányszor kértem, hogy ezt ne előttem? - háborodtam fel
-Bocsi. - nevettek fel egyszerre

Nicole*

Még oda sem értem, de már alig vártam, hogy végezzek. Egész nap csak Laurán jár az eszem. Így volt ez fősulihoz vezető úton. Ahogy azonban elhaladtam egy kávézó előtt, valami oknál fogva felpillantottam. Fejem a kávézó felé fordítottam, majd körbe néztem a bent ülőkön. Nem számítottam rá, de valaki észre vett. Egy szőke, piercinges srác húzta mosolyra a száját, amitől eléggé összezavarodtam. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Próbáltam viszonozni a mozdulatát, de annyira meglepődtem, hogy valószínűleg úgy néztem ki, mint akinek fáj valamije. Inkább gyorsítottam a lépteimen, majd akaratlanul a levegő vételemen is és eltűntem.
Körülbelül fél órát álltam sorba a főiskolán, már nagyon untam az egészet. Legszívesebben ott hagytam volna, hogy haza mehessek és beszélhessek anyával Lauráról.
Miközben haza felé sétáltam, egy kisebb szívroham jött rám, amikor egy sms fejében rezgett a telefonom és hangot adott ki. Túlságosan is bele voltam merülve a gondolataimba.
Miután visszaállt a szívverésem és a levegővételem, előhúztam a mobilom és megnéztem az üzenetet. Emma írt, hogy dél körül felvesznek. Hatalmasat sóhajtottam az sms-t olvasva. Eddig szinte eszembe sem jutott, hogy ő elköltözik.
Haza érve azonnal a szobámba mentem és kényelmesebb szerelésbe bújtam. Miután ez megtörtént, kicsit lepihentem. Amint azonban lehunytam szemeimet, megjelent előttem a szőke srác a kávézóból. Inkább feldőltem és egy sóhaj kíséretében a konyhába indultam. Pár perccel később anya esett be a bejárati ajtón, teljesen kimerülten. Valószínűleg napok óta nem aludt. Rögtön a szobájába utasítottam, ő pedig meglepő módon bement lefeküdni.
-Laura? - kérdezte fáradt hangján
-A szobájában. - válaszoltam elgondolkodva - Erről jut eszembe. Tudja, hogy elmondtad nekem?
-Nem, de azt hiszem nem lenne belőle baj. Vonniet féltem, nem tudom hogyan kellene közölni vele. Apád is teljesen kiakadt, ő vajon fel tudná fogni?
-Ezen most ne törd magad, inkább pihenj. - mondtam ellent nem tűrő hangon
Azzal ott is hagytam őt, majd a nappaliba mentem, hogy elpakoljak ott. Közben lejött Vonnie, kezében egy könyvvel és egy ceruzával. Felugrott a kanapéra, aztán rám pillantott.
-Mit szeretnél? - kérdeztem segítőkészen
Melléültem, ő pedig lapozni kezdett a könyvben. Miközben keresgélt, megláttam, hogy az egy matek gyakorló a kezében. Meglepődve húztam fel a szemöldökeimet, de reméltem, hogy az ilyen alap feladatokkal elbírok majd.
-Anya nem jött még haza? - csatlakozott hozzánk Laura
Végszóra bezáródott a bejárati ajtó, megérkezett apa is. Bejött, majd a kanapé karfájára tette a pulóverét.
-A szobájában. De lehet már alszik. - válaszoltam kis késéssel Laura kérdésére
-Köszi. - hálálta meg, majd hátat fordított
Valószínűleg anyához ment. Apa megebédelt és követte őt. Mi közben megoldottuk a feladatokat, majd Vonnie boldogan nyomott puszit az arcomra a segítségemért cserébe és rohant el. Mint az később kiderült, azért, mert nem mehetett a barátnőjéhez játszani, míg nem volt kész a házija. Napközben fáradtan kószáltam a házban, majd érkezett egy sms-em. Emma jön át perceken belül, még az utazás előtt. Míg ideért, elkészültem, hogy ne rám kelljen várni. Tele tömtem a zsebem zsebkendővel, mert tudtam, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül a búcsúzkodást. Mire átöltöztem, Emma is megérkezett. Tudja már a járást, miután apa beengedte őt, azonnal az én szobámba vette az irányt.
-Szia. - sóhajtott nagyot
-Szia. - öleltem meg - Hogy vagy?
-Rosszul. Kavarog a gyomrom a repülőtől meg úgy magától az utazástól is. - válaszolt egy fintorral az arcán
-Nem lesz az olyan rossz. - próbáltam vigasztalni
A grimaszt azonban nem lehetett eltüntetni az arcáról. Sokáig beszélgettünk, bele sem gondoltunk abba, hogy hosszú ideig ez az utolsó személyes eszmecserénk. Amikor viszont felhoztuk a témát, sírni kezdtünk és nem is tudtuk abbahagyni.
-Beszéljünk másról. - szipogtam
-Remélem jó pasik lesznek New Yorkban. - nevetett
Próbálta összeszedni az utazás jó dolgait, de nem sikerült még így sem lenyugodnia. Erre a kijelentésére sem tudtam nagyobb mosolyra húzni a szám. Teljesen magam alatt voltam attól, hogy Laura rákos, ráadásul az egyetlen ember, akivel az ilyeneket meg tudom beszélni, elköltözik.
-Mi baj? - lökött meg gyengén, hogy visszazökkentsen
-Nem akarlak ezzel traktálni az utazás előtt.
Rá emeltem a tekintetem, de a könnyektől csak elmosódva láttam kérdő arckifejezését.
-Mikor tartottam tehernek bármelyik problémádat? - rimánkodott rám
-Laura rákos. - tört ki belőlem újra a sírás
Ledöbbent. Szája tátva maradt, a könnyek újra a szemébe szöktek. Előrébb csúszott az ágyon, majd megölelt.
-Sajnálom, hogy akkor megyek el, amikor a legnagyobb szükséged van rám. - mondta ki nagy nehezen a sírás közepette
-Ez nem a te hibád.
Nem szólt semmit, csak próbált megvigasztalni. Kellett már ez nekem. Kicsit kiadhattam magamból a feszültséget. Igaz, ettől semmi nem változott, de mégis jól esett.
Miután kicsit lenyugodtunk, Emma az órájára nézett, majd szomorúan sóhajtott egyet.
-Anyáék mindjárt jönnek.
Megint könnyek szöktek a szemembe, ezúttal azonban megálltam a sírást. Emma felállt, ahogy én is tettem. Egy hatalmas és hosszú ölelésben volt részünk.
-Nagyon fogsz hiányozni. - szipogta a vállamba
-Te is nekem, de kérlek ne a pulóverembe fújd az orrod. - próbáltam kicsit felvidítani
A próbálkozásom nem volt hiábavaló, hangosan felnevetett, majd búcsúzkodásunkat egy dudaszó szakította meg. Megérkeztek Emma szülei. Elköszönt a szüleimtől és a testvéreimtől is, majd lesiettünk a taxiba.

Miután Emma felszállt a gépre, nem egyből haza mentem. Beugrottam egy kávézóba. Pontosabban abba a kávézóba, ahol legutóbb a szőke srácot láttam. Nem is tudom, talán bíztam benne, hogy összefutunk. De hogy miért reménykedtem benne, még magam sem tudom. Csak kavargattam a kávém, de egy kortyot sem ittam belőle. Épp a számhoz emeltem volna, amikor rezegni kezdett a mobilom. Visszatettem a kávét az asztalra, majd előkotortam a telefont a zsebemből. Amint megnyitottam az üzenetet, a szívem kalapálni kezdett. A lehető leggyorsabban megittam a kávét, majd az asztalra tettem a pénzt. Szó szerint kirontottam a kávézóból, majd taxit fogtam.

2014. június 18., szerda

01.fejezet - Tessék?

Hűha! Elég régóta nem hallattam magamról, de megvan rá az okom. Kicsit több, mint három hónapja dolgozgatok ezen a blogon. Pár hete be is jelentettem az érkezését, ami akkor még kilátástalan volt. Bízom benne, hogy sokaknak elnyeri majd a tetszését és a kezdetleges sablonosság ellenére megvárjátok, míg egy kicsit beindul a történet és nem ítéltek elhamarkodottan. Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást és ne felejtsetek véleményt nyilvánítani!:)

Nicole*

-Lányok! - kiáltott fel anya
-Tessék? - ordítottam vissza a szobámból
-Elviszem Laurát az orvoshoz, jövünk nemsokára.
-Rendben! - tudattam vele, hogy felfogtam a hallottakat
Ezután nem sokkal ajtócsapódást hallottam, ami azt jelentette, hogy elindultak. Apa még dolgozik, szóval legalább fél óráig egyedül leszek itthon Vonnieval.
-Anyáék miért mentek orvoshoz? - rohant be a szobámba a húgom
-Nem tudom. - vontam vállat
-Mikor jönnek vissza?
-Nem tudom. - ismételtem meg önmagam - Miért? Baj van? - fordultam felé
-Éhes vagyok. - sóhajtott nagyot - De megvárom őket.
-Csinálok neked valamit, gyere. - nyújtottam a kezem, miközben az ajtó felé sétáltam
-Inkább megvárom anyát.
Csípőre tett kézzel és összeráncolt szemöldökkel álltam előtte. Tény, hogy nem vagyok konyhatündér, de ennyire nem lehetek rossz.
-Egy szendvicset még össze tudok dobni. - nevettem
-Azt megengedem. - rohant el mellettem
Fejet ráztam, majd utána mentem. Előszedtem a hozzávalókat, majd készítettem neki egy szendvicset, amit azonnal el is tüntetett. Elmosogattam, míg ő folytatta a tanulást.
A délután nagy része zene hallgatással és evéssel telt, mint máskor.
Vacsora után épp zuhanyozni készültem, amikor megkívántam egy kis csokit. Lecaflattam hát a konyhába, ahol a vacsoráját piszkáló anyába futottam. Kedvetlenül ült a tányérja felett, mint aki nem is itt van.
-Minden rendben? - kérdeztem aggódva
Csak pár másodperccel később eszmélt fel, majd zavaros tekintetét rám emelve nyitotta szóra ajkait.
-El tudnál menni holnap délután Vonnie iskolájába? Nem tudok érte menni.
-Persze, hányra menjek?
-Fél kettőre. Köszi, kicsim. - sóhajtott nagyot
Lassú, lomha léptekkel felállt, majd megfogta a tányérját és a mosogató felé vette az irányt. Két lépés megtétele után azonban kiesett keze közül a porcelán és a földre hullva beterítette a padlót a kihűlt étel és a különböző nagyságú szilánkok.
-Hagyd, majd feltakarítom. - mondtam rosszalló tekintettel - Inkább menj, feküdj le.
-Köszönöm. - homlokon puszilt, majd elindult a szobájába
Reméltem, hogy csak elfáradt és nem történt semmi komoly. Nem akartam tovább faggatni, ha mégis van valami, előbb-utóbb úgy is elmondja majd.
Feltakarítottam a tányért, megettem a csokimat, majd lezuhanyoztam. Aludni készültem, de nem hagyott nyugodni anya aggódó arckifejezése. Ez nem a fáradság műve, ezzel nem tudtam magam sokáig nyugtatni.

Ahogy megérkeztem Vonnie iskolájába, azonnal az osztályterme keresésére indultam. Régóta nem jártam itt, féltem, hogy eltévedek. Végül mégis meg lett és az út alatt végig azt hallgattam, mit tanultak a mai nap. Vonnie tényleg beszámolt szinte mindenről. Arról, hogy épp miről beszélgettek az órán, mikor volt szünet, mikor, mit és hol ebédelt és még sorolhatnám. Feltétlen szeretem őt, de néha annyit locsog, hogy belefeledkezik az ember mindenbe. Furcsa ezt mondani, hisz még csak 8 éves, mégis igaz. Nincs olyan ismerősöm, aki többet beszélne, vagy közel annyit, mint ő.
Gondolatmenetemből a telefonom csörgése rángatott ki. Így végre kénytelen voltam egy rövid időre hallgatásra késztetni a húgom, míg a hívómmal társalogtam.
-Szia, Emma. Mi a helyzet? - szóltam bele jó kedvűen
-Nem sok. - mondta unottan - Megiszunk valamit délután?
-Persze, gyere át fél három körül. - egyeztem bele azonnal
-Rendben, akkor délután. Szia.
Nem tudtam mire vélni ezt a hívást. Elég sietős és lényegre törő volt, ami nem Emmára vall. Máskor hosszasan cseveg a pasikról, a suliról és minden másról, majd amikor épp letenné a telefont, eszébe jut, hogy miért is hívott eredetileg.
-Mi az ebéd? - vont kérdőre Vonnie
-Tekintve, hogy nem eszed a főztöm, anya pedig kilátástalan mikor ér haza, rendelünk.
-Reméltem. - nevetett
-Anya nem mondta, megyünk-e valahova nyaralni? - fogtam kérdőre
-Nem tudok róla. - válaszolt kis gondolkozás után
Lassan haza értünk és meglepetésünkre otthon találtunk mindenkit. Senkinek nem volt túl jó kedve, így inkább nem kérdezősködtem. Segítettem Vonnienak elpakolni a cuccait, majd lesétáltunk a konyhába, ahol anya épp az ebédet készítette. Körbe ültük az asztalt, majd csak szótlanul enni kezdtünk. Általában mindenki elmeséli a napját, van, hogy másfél órán át tart az ebéd. Most azonban csak mindenki csendben elfogyasztotta a rakott tésztát és ment a dolgára. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy valami nagy baj történt.
Mindeközben feltűnt, hogy pillanatokon belül beállíthat Emma, hogy elmenjünk valahová. Épp, hogy ez megfordult a fejemben, a szobám nyitott ajtaján ejtett meg három tompa kopogást. Eléggé el volt kenődve, féltem, hogy valami rossz dolog történt.
-Baj van? - vontam azonnal kérdőre
-Mondhatjuk. - válaszát hatalmas sóhaj kísérte
-Úristen, Emma, kezdek félni. Mi történt? - türelmetlenkedtem
-Tudom úgy volt, hogy a nyár nagy részét együtt töltjük majd, de a terveink nem fognak összejönni. Elköltözünk. - nyögte ki egyre szomorúbban
-Hova? Mikor? Miért? - kérdeztem szinte már felháborodva
Hirtelen annyi kérdés merült fel bennem, azt sem tudtam melyikre szeretnék először választ kapni.
-New Yorkba, a főiskola miatt. Vagyis egyértelműen a hétből 5 napot egyébként is ott töltöttem volna az iskola miatt, de anyáék jobbnak látják, ha velem együtt jönnek és végleg ott is maradunk az utazási költségek és hasonlók miatt. Apa már keresett is munkát és.. - mesélés közben váratlanul könnyekben tört ki
Ahogy Emma kezébe nyomtam egy zsebkendőt az asztalról és ő törölgetni kezdte a könnyeit, miközben próbált mesélni, engem is elkapott a sírás. Ahelyett, hogy elmentünk volna a megbeszéltekhez híven meginni valamit, egész délután a szobámban sírtunk és beszélgettünk. Felidéztünk szinte minden emlékezetes pillanatot, amiken vagy jót nevettünk, vagy ismét sírásban törtünk ki.
Beszélgetésünk közepette kopogtak az ajtón, majd beinvitáltam a személyt. Anya nyitott be, majd kicsit meglepődve pillantott Emmára, de nem is kérdezett semmit. Rám nézett, majd szólásra nyitotta ajkait.
-Megyek a boltba, hozzak nektek valamit? - fordult hol felém, hol Emmához
-Hozna nekem egy baracklevet, ha van? Kifize.. - szólalt meg Emma, ám anya közbe vágott
-Oh, hagyd csak. - legyintett - Nem nagy dolog.
-De Mrs. Reyno..
-Semmi de, hagyd csak. - erősködött anya, majd kérdőn rám nézett
-Valami csokit, vagy chipset hozhatsz.
-Semmi más?
-Nem. - válaszolt Emma
-Rendben, jövök nemsokára.
-Köszönjük. - kiáltott utána Emma - Annyira fogtok hiányozni.
-Te is nekünk. - mondtam szomorúan - Ígérd meg, hogy mindig írsz, ha van időd. Postagalambot is küldhetsz, csak adj magadról jelet. - nevettem
-Rendben. - kacagott ő is - El sem hiszed, mennyire félek.
-El tudom képzelni. De nem lesz semmi baj. Az iskolában egyébként is új lettél volna, a városiakkal pedig nem lesz gond megkedveltetni magad, ha ilyen maradsz.
-Ha már ez amúgy is egy érzelgős délutánra sikerült, szeretném, ha tudnád, hogy soha nem volt ilyen jó barátnőm.
-Ezzel én is így vagyok. - mondtam széles mosollyal
-Épp ezért kell minden további nélkül kikísérned majd a reptérre. - mondta ellent nem tűrő hangon
-Feltétlen. - bólintottam nagyot - Mikor indultok?
-Három nap. - nyelt nagyot
-Az nem sok. - ráztam a fejem - Még egy napot mindenképp együtt kell töltenünk.
-Ez egyértelmű. - mosolygott - Csak most örülök, hogy nincs barátom.
-Milyen nehéz lenne elbúcsúzni.
-Vagy eldönteni, hogy távkapcsolattal próbálkozunk, vagy szakítunk.
-Nekem is csak ezért nincs senkim. Ki tudja mikor költözünk el. - próbáltam oldani a feszültséget
Sikerült is, Emma felnevetett, de hamar el is komorodott. Nagyon bántja ez a dolog, vagy lehet csak a félelem teszi, de nem láttam még ilyen letörtnek.

Este hét óra lehetett, hogy Emma felült a rózsaszín biciklijére, majd hazatekert. Láthatóan vidámabban ment el, mint ahogy jött. Örültem neki, hogy sikerült kicsit lelket öntenem belé. Meglehetősen fél a költözéstől, ahogy sokan mások is.
Miután kikísértem őt és a szobámba vettem az irányt, hogy a pizsamámmal a kezemben a fürdőbe mehessek, összefutottam a nappaliban anyával. Nem bírtam tovább, tudnom kellett, hogy mégis mi történt. Leültem mellé, majd lassan összeszedtem a gondolataimat. Nem tudtam, hogyan kérdezzek rá, hogy biztosan válaszoljon.
-Mi történt? - vágtam bele végül - Napok óta kedvetlenek vagytok mindannyian. Mintha egész nap nem is itt járna az eszetek.
-Kicsim, ez nem a megfelelő alkalom, hogy elmondjam. - próbálta kihúzni magát
-Miért? Mikor lesz az? - kérdeztem kicsit türelmetlenebbül - Napok óta ezen rágódom, mégsem jutottam semmire. Nem bízol bennem? Tizennyolc vagyok, nem nyolc éves, anya. Fel tudom fogni a hallottakat.
-Biztos vagy benne? - kérdezte némi dühvel a hangjában
Meg lehet, hogy nem így kellett volna lerohannom, de másképp ne árulna el semmit.
-Ha nem így lenne, megkérdeztem volna, hogy mi a baj?
Válaszként a kérdésemre csak vett egy mély levegőt, majd felhúzott térdeire engedte összekulcsolt kezeit. Fejét lehajtotta, majd motyogott valamit, de lehetetlen volt értenem bármit is.
-Tessék? - kérdeztem vissza - Nem értettem mit mondtál.
Kis szótlanság után felemelte fejét, rám nézett, majd könnyes szemmel újra elismételte.
-Laura rákos. - ekkor pedig eltört a mécses